Eleinte kicsit féltem ettől a tábortól és a benne rejtőző kihívásoktól.
Nem igazán tudtam, hogy hol vannak a határaim; úgy a lelki, mint a testi
határaim. Amikor a vezetőnk, Gábor, a tudtunkra adta, hogy milyen
komoly edzéstervvel készült kicsit megijedtem, de egy pillanat erejéig
sem fordult meg a fejembe, hogy "hátat fordítsak" ennek a tábornak. A
második napon éreztem, hogy kissé kimerültem, de hát nem csoda hiszen
fél 10-től a futás és a bemelegítő már tacsra tett. Aztán koncentrálni
kellett... aznap nem igazán ment. Azt éreztem, hogy napról napra egyre
jobban bírom a kihívásokat. Akartam én lenni a legjobb. És bár nem
sikerült, de nagy fejlődéseket sikerült elérnem. Legalább is úgy érzem.
Ugyanakkor jó volt látni azt is, hogy az egység hogy erősödött a csapat
között. Olyanok voltunk, mint egy nagy család. Ha nem ment valami,
segítettek. Ha elbizonytalanodtam, ők bíztattak. Ha szomorú voltam, ők
vidítottak. Hittek bennem, mikor én nem hittem magamban. Megmondták a
szemembe úgy az előnyös dolgokat, mint a hátrányosokat és ezzel
építettek. Végül nem is tudom, hogy de maradandó, értékes dolgokat
alkottunk együtt. Fejlődtünk! Most, hogy írom ezt a pár sort és
visszaemlékszem a táborra, kívánok visszamenni. Oda, a semmi közepére,
ahol nincs jel, csak én vagyok és azok az értékes emberek akik segítenek
jobbá lenni.
Ezúttal köszönöm Gábornak és Zénónak, hogy ilyen jól összehozták ezt a tábort és, hogy megpróbálták továbbadni mind azt a szépet, művészetet ami bennünk rejtőzött.
Ezúttal köszönöm Gábornak és Zénónak, hogy ilyen jól összehozták ezt a tábort és, hogy megpróbálták továbbadni mind azt a szépet, művészetet ami bennünk rejtőzött.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése