Ali
Baba és a negyven rabló
Zsombi:
Azt mesélik
- de Alláh jobban tudja, mert kifürkészhetetlen az ő útja -,
hogy rég elröppent esztendőkben, letűnt nemzedékek látta
ősidőkben, hosszú századok ködében, a sötét múltak ölében
Perzsia Khoraszán nevű városában élt két fivér, egy apa-anya
gyermekei; egyiknek neve Kászim volt, a másiké Ali Baba. Apjuk már
nem élt, a testvérek vita nélkül, emberségben, osztozkodtak
békességben a csekélyke örökségen. Az osztozkodás után Kászim
gazdag nőt vett feleségül; az asszonynak mérhetetlen vagyona
volt, pénz, föld, kert, ház, megtömött bolt: telis-teli minden
jóval, drága kelmével. Viszont öccsének, Ali Babának szegény
leány lett a párja: nem volt annak se háza, se telke, se egy fél
dinárja. Ezért hamar el is érték a jómódnak végét, igen
gyorsan elköltötték apjuk örökségét, és így történt, hogy
a szegénység hamar nekik rontott, s ínségével rájuk rótt sok
súlyos, terhes gondot. Ali Baba nem tudta, hogy mihez fogjon, hogyan
keresse meg a kenyeret. Pedig észre és tanultságra alig akadt
mása, oly finom volt műveltsége, oly nagy a tudása. Búját-baját
ebben a versben panaszolta el:
Mondják:
ragyog tudásod, akár a Hold az égen.
De jaj, mit ér az ész, ha meg kell halnom éhen?
Ha zálogba tennének - tudásomat meg engem,
Hogy árán egy napi falat kenyérre teljen,
Könyv, penna és tudás - ott visszadobnák nyomba,
"Nem kell ez" - mondanák, vetnék szemét-halomba.
Nyomornak bölcsességből eddig mi haszna vált?
Csak ínség látogatja a szegény asztalát,
Még nyáron sincs kenyér kamrájában sehol.
Egyetlen öröme a parazsas csupor.
Az utcán minden eb dühödten ráugat,
Csavargó is, ha látja, szór rá vad átkokat,
Kinek könyvében a szegénység meg van írva,
Annak jobb lenne, ha leszállna már a sírba.
De jaj, mit ér az ész, ha meg kell halnom éhen?
Ha zálogba tennének - tudásomat meg engem,
Hogy árán egy napi falat kenyérre teljen,
Könyv, penna és tudás - ott visszadobnák nyomba,
"Nem kell ez" - mondanák, vetnék szemét-halomba.
Nyomornak bölcsességből eddig mi haszna vált?
Csak ínség látogatja a szegény asztalát,
Még nyáron sincs kenyér kamrájában sehol.
Egyetlen öröme a parazsas csupor.
Az utcán minden eb dühödten ráugat,
Csavargó is, ha látja, szór rá vad átkokat,
Kinek könyvében a szegénység meg van írva,
Annak jobb lenne, ha leszállna már a sírba.
Amint ezt a
verset elmondta, elgondolkozott a során: hová meneküljön? Hogy
éljen meg? Mitévő legyen, hogy mindennapi kenyerét megkereshesse?
Így szólt hát magában: "Ha azon a pénzen, ami még
megmaradt, fejszét veszek meg egypár szamarat, aztán felmegyek
velük a hegyekbe, tűzifát vágok és eladom a város piacán, az
ára bizonyára hoz annyit, amennyivel véget vethetek szükségemnek,
és el tudom tartani családomat." Ezt a tervet tartotta a
legjobbnak, sietett is fejszét meg szamarat vásárolni. Reggel már
neki is indult a hegyek közé a három szamárral - mindenik olyan
nagy volt, akár egy öszvér. Egész nap ottmaradt, egész nap
dolgozott: erdőt irtott, és a fát nyalábba kötözte. Mikor aztán
beesteledett, megrakta a szamarait, lement a városba, és a piac
felé tartott. Ott eladta a fáját, az árából pedig elláthatta
magát és családját mindennel, amire szüksége volt. Visszatért
a nyugalma, gond most már nem kínozta. Hálás is volt a szíve
érte, Alláht magasztalta és dicsérte, és boldogan, derült
kedéllyel, nyugodt lélekkel aludt az éjjel.
Ági:
Reggelre
aztán ismét felkerekedett, elindult a hegyek közé, és úgy tett,
mint az előző napon. Ez aztán már rendes foglalkozása lett;
minden reggel felment a hegyekbe, fát vágott, este meg visszatért
a városba, elment a piacra, hogy fáját eladja, a keresményéből
pedig eltartotta a családját.
Így aztán
áldásnak tekintette a foglalatosságát, és űzte tovább, amíg
egy napon, amikor ott volt a hegyek között és vágta a fát,
egyszerre csak a távolban porfelleg kerekedett, és fátyollal
borította be a világot. De amint ez a porfelhő fölszállt,
lovasok serege tűnt elő, bősz oroszlánokhoz hasonlók, állig
felfegyverkezve, páncélosan, karddal, lándzsát hordtak hónuk
alatt, íjat a vállukon. Ali Baba igen megrémült tőlük, nagy
remegve odasietett egy magas fához, fölmászott rá, és megbújt
az ágai közt, hogy biztonságban legyen a lovasoktól, mert
rablóknak tartotta őket. Rejtekhelyéről, a lombos ágak közül
szemügyre vette az embereket.
És így
szólt tovább annak a csodás meséje, ki nékem ezt az érdekes
történetet beszélte, hogy amint Ali Baba felmászott a fára, és
éles szemmel vizsgálta a lovasokat, meggyőződött róla, hogy
valóban rablók és útonállók. Aztán megszámolta őket, és
látta, hogy negyvenen vannak, és mindegyikük nemes paripán ül.
Most rémült csak meg igazán, reszketett is minden tagja, égnek
állt minden hajaszála, szájában kiszáradt a nyála, és a
szörnyű aggodalomban azt se tudta szegény, hol van.
A lovasok
most megálltak, a lovaikról leszálltak, és zabos zsákokat
vetettek a nyakukba, aztán mindegyikük levette a paripája hátáról
a nyeregtáskát, és a maga vállára akasztotta. Miközben ezek
történtek, Ali Baba figyelte és a fáról szemmel tartotta őket.
A rablók vezére állt a csapat élére, egy sziklafal felé indult,
és egy kis vasajtó előtt állt meg velük, olyan sűrűn benőtt
helyen, hogy az ajtót nem is lehetett látni, annyi volt ott a
tüskebokor. Ali Baba se vette eddig észre, sosem ügyelt rá. Amint
most a rablók a vasajtó előtt álltak, vezérük olyan hangosan,
ahogy csak a torkán kifért, elkiáltotta magát: "Szezám,
tárulj fel!"
Kati:
És abban a
szempillantásban, hogy ezeket a szavakat kimondta, feltárult az
ajtó. A rablóvezér bement, a rablók utána, nyeregtáskájukkal a
vállukon. Ali Baba csak bámult, és magában azt gondolta, hogy
minden nyeregtáska színig tele lehet ezüst-aranypénzzel, mert a
rablók lesbe szoktak állni az országutakon, minduntalan rátámadnak
a falvakra és a városokra, és sanyargatják a lakosságot. És
ahányszor egy karavánt kifosztottak vagy egy falura rárontottak,
zsákmányukat ide, erre a távol eső helyre hozzák, hogy rejtve
maradjon minden emberi szem elől. Ali Baba búvóhelyén, a lombok
közt nyugodtan ült, meg se moccant, de le nem vette szemét a
rablókról, és figyelte, mit csinálnak. A rablók, főemberük
vezetésével, üres nyeregtáskájukkal megint előjöttek. A
nyeregtáskákat ismét lovaik hátára erősítették úgy, ahogy
előbb voltak felkantározták a lovakat, felpattantak rájuk, és
elügettek ugyanabba az irányba, amerről jöttek, mindjobban
távolodva, míg csak el nem tűntek szem elől. Mindez azalatt
történt, míg Ali Baba csöndesen meglapult, félelmében mozdulni
sem mert, de még lélegezni se. Csak amikor már nyomuk se látszott,
akkor mászott le a fáról.
Amint Ali
Baba biztonságban kezdte érezni magát, ijedtségéből magához
tért és megnyugodott, lemászott a fáról, és a kis ajtóhoz
tartott. Ott megállt és amint nézegette, így szólt magában:
"Vajon ez az ajtó, ha én is úgy elkiáltanám magamat, mint a
rablóvezér: »Szezám, tárulj fel!« - kinyílna-e vagy sem?"
Odalépett, kimondta a szavakat, és lám, az ajtó felpattant.
Mert így
állt ez a dolog: ezt a helyet máridok építették, ők varázsolták
el, és kötötték meg erős talizmánnal. Ez a varázsige, hogy:
"Szezám, tárulj fel!", volt a titkos jelszó, amely
megoldta a talizmánt, és feltárta az ajtót.
Amint Ali
Baba meglátta, hogy az ajtó felnyílik, belépett rajta; de alig
tette be a lábát, be is zárult mögötte. Ekkor úgy megijedt,
hogy kimondta azokat a szavakat, melyek senkit cserben nem hagynak:
"Nincs másutt erő és nincs hatalom, csak a felséges és
magasztos Alláh kezében!" És mikor megint a "Szezám,
tárulj fel!" mondásra gondolt, az előbbi ijedelme és
rémülete elszállott, mert így gondolkozott: "Mit törődöm
vele, ha be is csukódik az ajtó, hiszen tudom a titkát, amivel
megint kinyílik!" Azután kissé beljebb hatolt. Mivel abban a
hiszemben volt, hogy sötét barlangba ér, nagy volt a csodálkozása,
amikor márványból épült, világos csarnokot pillantott meg,
magas oszlopokkal és pompás díszítményekkel. Benne pedig ott
hevert felhalmozva mindenfajta étel-ital, amit szem-száj csak
megkívánhat. Innen egy másik csarnokba jutott, az még nagyobb és
tágasabb volt, mint az első. Itt aztán annyi kincset látott,
amelynek fénye gyönyörködteti a szemet, és oly pompásak, hogy
leírni se lehet. Halomban a színaranyrúd, remek ezüstholmi - ki
győzné mindet elsorolni? -, dirhemek, dinárok, mindenféle pénzek;
át se lehet tekinteni az egészet, mint a homok vagy kavics, olyan
tömegben, hogy mérni, számolni lehetetlen. Egy darabig nézgelődött
ebben a csodálatos csarnokban, aztán megint másik kapu tárult fel
előtte, bement és egy harmadik csarnokba került, amely még
gyönyörűbb és ragyogóbb volt az előbbinél, benne temérdek
pompás díszöltöny, szebb nem készül itt, sem messzi földön,
aztán rengeteg gyönyörű kelme, ruháknak csodás brokátja,
selyme. Nem volt a világon olyan kelme, amit az ember meg nem
találhatott volna ebben a csarnokban: ennek itt Szíria a hazája,
annak meg Afrika legmesszibb tája; volt olyan, amit Kínából vagy
az Indus mellől hoztak, meg olyan, amit Núbiában vagy
Hátsó-Indiában szőttek-fontak. Azután továbbment, és belépett
a drágakövek csarnokába. Ez volt a legnagyobb és a
legcsodálatosabb mindenik közül. Gyönggyel és drágakővel volt
tele, olyan tömegben, hogy a szem csak úgy káprázott bele, jáspis
meg smaragd, türkiz meg topáz, gyöngyöknek egész hegysége,
achát, korall, nincsen hossza-vége. Végül a fűszerek, tömjének
és illatszerek csarnokába ért, ahol az illatoknak árja a levegőt
általjárja. Áloé- és mósuszfelleg csapja meg, mint édes
lehelet; ámbra, pézsma jó illatja egész valóját áthatja,
naddnak, rózsavíznek bája részegítőn hullik rája; sáfrány
meg a tömjénféle finoman árad feléje. Mint megannyi közönséges
tűzifahasáb, hevert a szantálfa összevissza dobva, az illatos
gyökereket meg, mintha rőzse volna, lökték egy sarokba.
Huni:
Ali Babának
e sok mérhetetlen kincs láttára káprázott a szeme, csaknem
elvesztette az eszméletét, az esze szinte elhagyta. Csak állt egy
helyben jó ideig, bódultan és elragadtatva. Azután megindult,
hogy jobban szemügyre vegyen mindent: hol a gyöngyök legszebbjét
vette kézbe, hol meg a drágakövek leggyönyörűbbjét nézte, hol
félretett egy-egy darab brokátot, hol az arany csábította, amit
ragyogni látott; egyszer a gyöngéd, finom selyemkelme hívta,
másszor meg áloéfa és a tömjén illatát szívta. Elgondolta
magában, hogy még sok nap, sőt több esztendő sem lett volna
elegendő arra, hogy ezek a rablók ilyen csodálatos kincseket
összehordjanak, vagy még csak egy kis részét is felhalmozzák.
Ennek a kincsnek már régen itt kellett lennie, mielőtt a rablók
ráakadtak, és egészen bizonyos, hogy nem becsületes és törvényes
úton jutottak hozzá. Ha tehát élne az alkalommal, és ebből a
mérhetetlen kincsből egy keveset el is venne, azzal rosszat nem is
tenne, és senki se hibáztathatná érte. Továbbá a drágaság oly
temérdek, hogy a rablók nyilván sose számolták, sose mérték,
így ha el is venne belőle valamit, nem is vennék észre.
Elhatározta, hogy a szerteheverő aranyból összeszed annyit,
amennyit csak elbír. Hozzá is látott, hogy az arannyal megtömött
zsákokat a kincsesbarlang belsejéből kifelé cipelje; ahányszor
ki vagy be akart lépni, elkiáltotta magát: "Szezám, tárulj
fel!" - és az ajtó kinyílt. Amikor a kincs kihordásával
végzett, az aranypénzes zsákokat felrakta a szamaraira, és vékony
réteg tűzifa alá rejtette. És most hajtotta lefelé az állatait,
amíg le nem ért a városba, és vidám, elégedett szívvel ért az
otthonába.
Amint
hazaért, bezárta a háza ajtaját, mert félt, hogy meglephetik.
Bekötötte szamarait az istállóba, abrakos zacskót vetett a
nyakukba. Azután fogott egy aranypénzes zsákot, felvitte a
feleségéhez, és odadobta elébe. Megint lement, egy másik zsákot
hozott, és így tovább. Az asszonynak nőttön-nőtt az
álmélkodása, de amint a zsákot megtapogatta, és vastag
aranypénzt érzett alatta, csak elsápadt az orcája, és nagy
rémület szállott rája, mert azt hitte, hogy az ura lopta ezt a
sok pénzt. Fel is kiáltott: "Mit tettél, te szerencsétlen?
Ebül szerzett holmi bizony nem kell nékem, és ami a másé, arra
nincs szükségem. Beérem én azzal, amit Alláh adott,
szegénységemben is elégedett vagyok, és megköszönöm néki,
amiben részesített. Nem kívánom a másét, nem kell nekem lopott
holmi!" - "Asszony - felelt Ali Baba -, légy csak
bizalommal, ne kínozd magadat ily aggodalommal! Távol legyen tőlem,
hogy máséhoz nyúljon az én kezem! Ezt a pénzt itt egy
kincsesbarlangban találtam, az alkalmat felhasználtam, magamhoz
vettem és elhoztam."
Bea:
Aztán
elmondta feleségének elejétől végig kalandját a rablókkal; nem
ismétlem, mert unalmas, a hallgatónak hosszadalmas. Mikor már
mindent elmesélt, óva intette az asszonyt, hogy jól vigyázzon ám
a nyelvére, és el ne árulja a titkot. Az asszony nem győzött
csodálkozni, minden félelme elmúlt, és szívében hatalmas örömre
fordult. Amikor pedig Ali Baba azután a zsákokat a szoba közepére
ürítette, és az arany egy halomban hevert előttük, az asszony
elkezdte a dinárokat számlálni. Ekkor Ali Baba így szólt hozzá:
"Hallod-e, nem tudod te ezt megszámolni még két nap alatt se.
Hiábavaló fáradság lenne, ne is vesződj vele. Azt mondom, ássunk
egy gödröt, rejtsük bele az aranyat, az lesz a leghelyesebb,
senkinek nem szólunk róla, és így aztán titkunk marad az eset."
De felesége ezt felelte: "Ha már nem akarod, hogy
megszámoljuk, legalább meg kellene mérni, hogy megtudjuk, mennyi
lehet körülbelül." - "Hajónak látod, mérd meg - szólt
erre férje -, de tartok tőle, hogy az emberek megtudják, hogy áll
nálunk a dolog, és ha fellebben róla a fátyol, akkor már: késő
bánat, ebgondolat!"
De az
asszony ügyet sem vetett szavaira, nem szívlelte meg őket, hanem
indult vékát kölcsönkérni, mert otthon nem volt semmije, amiben
mérhetett volna, hisz olyan szegénységben, szükségben éltek.
Elment hát sógornőjéhez, Kászim feleségéhez, és kölcsönkérte
tőle a vékáját. Az szívesen odaígérte, de amíg keresgélte,
magában ezt mondta: "Ali Baba felesége olyan szegény, eddig
sohase mért semmit. Micsoda gabonája lehet éppen ma, hogy vékára
van szüksége?"
Ez nagyon
fúrta az oldalát, tudni szerette volna pontosan. Ezért a véka
aljára egy kis viaszt kent, hogy a mért gabonából valami
ráragadjon. Aztán odaadta a sógornőjének, az megköszönte a
szívességet, és sietősen hazaindult a vékával. Alighogy
megérkezett, nekiállt, hogy az aranyat lemérje, és mikor készen
volt, látta, hogy tíz vékányi. Nagy boldogan újságolta az
urának, aki eközben jókora gödröt ásott. Most belerejtette az
aranyat, és megint feltöltötte földdel. Felesége pedig sietve
visszavitte a vékát a sógornőjének.
Peti:
Hagyjuk
most kettőjüket, és nézzük, mi van Kászim feleségével.
Alighogy Ali Baba felesége magára hagyta, kifordította a vékát,
és benne egy dinárra akadt, amely a viaszba beléragadt. Meghökkent
ezen, hiszen tudta, hogy Ali Baba szegény ember. Még egyszer jól
megnézte, hogy valódi arany-e, amit mértek, aztán felkiáltott:
"Ali Baba azt állítja, hogy szegény ember, és vékával méri
az aranyat! Honnan ez a nagy gazdagság? Hogy jutott ennyi aranyhoz?"
És
irigység fogta el a szívét, mint a tűz, úgy égette a belsejét.
Keserves-türelmetlenül várta haza az urát. Kászim, a férje,
szokása szerint kora reggel az üzletébe ment, és estélig
ottmaradt, és ott adás-vevéssel és mindenféle üzlettel
foglalkozott. Ezen a napon felesége nehezen várta hazajöttét,
mert majd megette az irigység és bosszúság. Mikor beesteledett és
beállt az éjszaka, Kászim bezárta a boltját és hazafelé
tartott. Belépett és feleségét komor tekintettel, szomorú arccal
találta. Mivel igen szerette, mindjárt megkérdezte: "Mi
történt veled, szemem fénye, szívecském? Miért szomorkodol?
Miért sírsz?" Az asszony így felelt: "Nem tudsz te sokat
tenni, kevés a te erőd! Bárcsak az öcsédhez mentem volna! Úgy
van, ő, aki szegénynek mondja magát, és kifelé adja az ínségest,
és azt állítja, hogy semmi vagyona sincs, éppen őneki annyi az
aranya, hogy csak vékával lehet mérni. Te pedig, aki jómódúnak
és vagyonosnak tartod magadat, és kérkedel gazdagságoddal,
igazában csak szegény bolond vagy az öcsédhez képest. Te
egyenként számolod a dinárjaidat, beérted a kevéssel, neki
hagytad a sokat."
Aztán
elmondta esetét Ali Baba feleségével, hogyan kért tőle vékát
kölcsön, ő meg hogyan tett viaszt a véka aljára, és a dinár
hogyan ragadt rája. Amikor Kászim végighallgatta felesége
elbeszélését, és megnézte a véka aljára tapadt dinárt,
biztosra vette, hogy az öccse igen gazdag lehet. De nem örült,
hanem szívét elöntötte az irigység, és gonosz szándékok
ébredtek benne. Éjszaka nem aludt az asszony sem, ő sem, folyton
csak bánkódtak erősen, a keserűség lelküket megülte, szemüket
az álom kerülte. Nyugtalanul és álmatlanul töltötték az éjt,
míg csak Alláh kegyelméből valahára rá nem virradt az éjszakára
bíbor hajnal fénysugara.
Doró
Amint
Kászim elmondta reggeli imáját, azon nyomban öccséhez indult, és
váratlanul toppant be házába. Ali Baba üdvözölte, és a
legnyájasabban fogadta, őszintén megörült neki, és kérte,
foglalja el a díszhelyet. Alighogy Kászim leült oda, így szólt
az öccséhez: "Kedves öcsém, miért teszel úgy, mintha
földhözragadt szegény lennél, amikor pedig olyan vagyon ura vagy,
amit még a láng se emészthet meg? Mi az oka, hogy olyan zsugori
módon, olyan nyomorultul élsz, mikor pedig dúsgazdag vagy, és
költhetnél, amennyi jólesik? Mit ér a pénz, ha nem használja az
ember? Nem tudod, hogy a fösvénység rossz és csúf dolog, és a
közönséges, tisztátalan tulajdonságokhoz tartozik?" Öccse
erre így felelt: "Ó, bárcsak úgy állna a dolog, ahogy
mondod! De nem úgy van: szegény ember vagyok én, minden vagyonom a
pár szamaram meg a fejszém. Egészen megdöbbent, amiket beszélsz:
nem tudom semmi okát, de még egy szót se értek belőle!"
Kászim azonban folytatta: "Nem használ itt semmi csalafinta
csűrés-csavarás, engem be nem csapsz! Mert az igazság kiderült,
és amit rejtegettél, napfényre került. - Megmutatta a viaszba
ragadt aranypénzt, és így folytatta: - Ezt találtuk a vékában,
amit neked kölcsönadtunk. Ha aranyad nem volna garmadával, nem
lett volna rá szükségetek, és nem mérnétek vékával az
aranyat!"
Most látta
Ali Baba, hogy fellebbent titkának fátyla, és így került
napvilágra, mert felesége olyan ostoba volt, hogy meg akarta mérni
az aranyat; ő meg hibát követett el, hogy engedett neki. De nem
megbotlik-e a legjobb ló is, és nem hibáz-e a kard, ha mégoly jó
is? Belátta hát, hogy hibáját nem teheti másképp jóvá, mint
ha felfedi a titkát, és most már a legokosabb, ha nem hallgat el
semmit, és bátyjának elmondja, ami vele történt. Utóvégre,
annyi ott az arany, hogy minden fogalmat és képzeletet felülmúl,
nem veszélyezteti hát a szerencséjét, ha megosztja a bátyjával,
és neki is juttat belőle. Hisz még akkor se élhetnék föl, ha
száz esztendeig élnének, és mindig csak abból költenének. Így
mérlegelte a dolgokat, azután elbeszélte bátyjának, mi hogyan
történt, kalandját a rablókkal: hogy hatolt be a
kincsesbarlangba, és hogy hozott haza egy halom aranyat meg minden
egyebet, amit drágakőben, kelmében csak megkívánt. Szavait így
fejezte be: "Bátyám, minden, amit hazahordtam, legyen a
kettőnké, osszuk el egyformán. De ha még többet szeretnél,
hozok neked többet is. Mert kezemben van a kincsesbarlang kulcsa,
ki- s bejárhatok vele tetszésem szerint. Nem gátolhat, nem tarthat
ebben vissza senki." - "Ilyenfajta osztozkodás nem
kedvemre való - válaszolta Kászim -, azt kívánom, hogy mutasd
meg nekem a kincsesbarlanghoz vezető utat, és áruld el a titkát,
hogyan lehet behatolni. Mert fölkeltetted bennem a vágyat, hogy
meglássam, és bemehessek úgy, ahogy te is bementél, és annyit
hozhassak ki, amennyit csak kívánok. Most már én is azt akarom,
hogy odamehessek, láthassam, mi van a barlangban. Ha nem teljesíted
a kívánságomat, bepanaszollak a helytartónál, és elárulom a
titkodat, akkor aztán olyat kapsz, aminek nem fogsz örülni."
Pánti
Amint Ali
Baba bátyja szájából ezeket a szavakat meghallotta, így szólt
hozzá: "Miért fenyegetőzöl a helytartóval? Nem ellenkezem
én veled. Elmondom szívesen, amit tudni szeretnél. Csak azért
haboztam, mert féltettelek, hogy bántódás ér a rablóktól. Ha
te magad akarsz a kincsesbarlangba elmenni, abból nekem se károm,
se hasznom nem lesz. Vigy el onnan mindent, amihez csak kedved van.
Ha akármennyit elcipelsz, mégse tudod kiüríteni, és amit ott
kell hagynod, még mindig sokszorosan több lesz, mint amit
elvittél."
Azután
megmagyarázta neki, merre vezet az út a hegységbe, hol van a
kincsesbarlang helye, és megtanította a bűvös szóra: "Szezám,
tárulj fel!" Meg azt is hozzátette: "Jól eszedbe vésd
ezeket a szavakat. Jól vigyázz, hogy el ne felejtsd! Másként nagy
gondban leszek érted a rablók gonoszsága miatt; csak jó vége
legyen a dolognak!"
Amint
Kászim megtudta a kincsesbarlang helyét meg az odavezető utat, és
a varázsigét is megjegyezte magának, nagy örömben vált el az
öccsétől. Figyelmeztetésével pedig nem gondolt, intő szavát
nem fogadta meg. Ragyogott az arca, csak úgy sugárzott az örömtől,
amikor hazatért és elbeszélte feleségének, amit Ali Babával
végzett. Így fejezte be beszédét: "Holnap reggel, ha Alláh
is úgy akarja, elindulok a hegységbe, és még sokkal több
arannyal térek vissza hozzád, mint amennyit az öcsém hozott."
Adél
Ezután
felszerelt tíz öszvért, és mindegyikre két üres ládát rakott
fel; mindegyik teherhordó állatját ellátta a szükséges
málhásnyereggel meg kötelekkel. Aztán az éjszakát vidám
várakozásban töltötte, hogy másnap a kincsesbarlangba megy, és
elhoz mindent, amennyi kincs meg drágaság csak ott hever, és nem
kell az öccsével semmit se megfeleznie. Hajnali szürkületkor
felkészült öszvéreivel, és maga előtt hajtotta őket a hegység
irányába, míg csak oda nem ért. Ott aztán keresni kezdte azokat
az ismertetőjeleket, amikről öccse beszélt neki. Addig-addig
keresett-kutatott, míg egyszerre tövis és bozót között előtte
állt a sziklafal. Alighogy megpillantotta, elkiáltotta magát:
"Szezám, tárulj fel!" És lám, az ajtó feltárult
előtte, és ő nagy sebbel-lobbal berontott a kincsesbarlangba, mohó
vággyal a kincsek után. De mihelyt a küszöböt átlépte, az
ajtó, mint rendesen, bezárult mögötte. Ekkor Kászim tovább
indult az első csarnokba, abból a másodikba meg a harmadikba
jutott, és így ment csarnokról csarnokra, amíg az egész
barlangot be nem járta, elbűvölte a látottak csodás volta, a sok
drágaság elbájolta, alig bírt magával örömében, és
legszívesebben a kincseket egytől egyig mind magával vitte volna.
Amint így járkált jobbra-balra, és egy darabig azt forgatta
elméjében, mit is szeretne legjobban, az aranyat vagy a kincseket,
végre az arany mellett döntött. Fogott egy zsák aranyat, vállára
vetette, és az ajtóhoz vitte. Most ki akarta mondani a varázsigét
az ajtó felnyitására, de nem jött szó a nyelvére, a jelmondat
tökéletesen kiment a fejéből. Leült hát töprengeni; hiába,
nem jutott eszébe, nem tudta a gondolatába visszaidézni; bizony
teljes-tökéletesen elfelejtette. Azt kiáltotta: "Árpa,
tárulj fel!" De az ajtó nem tárult fel. Azután így
kiáltott: "Búza, tárulj fel!" De az ajtó meg se
mozdult. Aztán megint: "Csicseriborsó, tárulj fel!" De
az ajtó csakúgy zárva maradt, ahogy volt. Tovább sorolta egyik
gabonafajta nevét a másik után, míg minden gabona nevét fel nem
sorolta. De a "Szezám, tárulj fel!" varázsszavára az
elméje nem tudott visszaemlékezni. Amikor már tisztán látta,
hogy hiába nevezi meg sorra minden növényfajtának a nevét,
ledobta válláról az aranyat, megint leült és töprengett,
micsoda növény is volt az, aminek a nevét az öccse megmondta, de
nem és nem jutott az eszébe. Így ült ott egy darabig a legnagyobb
nyugtalanságban és aggodalomban, mégsem tudott arra a névre
emlékezni. Aztán szomorúságot, fájdalmat és bűnbánatot
kezdett érezni, azért, amit tett, most, mikor a bűnbánat már mit
sem használt. És így szólt: "Bárcsak beértem volna avval,
amit az öcsém felajánlott! Bárcsak leküzdöttem volna
mohóságomat, amely most vesztembe visz!" És közben egyre
öklözte az arcát, tépte a szakállát, port szórt a fejére, és
patakokban ontotta a könnyet. Hol kiáltozott, siránkozott, olyan
hangos szóval, ahogy a torkán kifért, hol meg csöndesen sírdogált
fájdalmában. Keservesen teltek az órák, amiket ebben a
szorultságban eltöltött, mert bár az idő múlott, úgy érezte,
hogy minden perc hosszú, hosszú óra. Minél tovább időzött a
kincsesbarlangban, annál jobban nőtt a félelme és aggodalma, míg
végre már feladta a reménységet, hogy ebből a bajból kimenekül.
És ekkor így szólt: "El kell pusztulnom, semmi kétség;
nincs kivezető út, hogy kiszabadulhassak ebből a szűk börtönből!"
Hagyjuk
most őt, és lássuk, mi történt a rablókkal. Azok közben egy
kereskedőkaravánra találtak, kifosztották és gazdag zsákmányt
ejtettek. Azután útnak indultak a kincsesbarlang felé, hogy a
rablott holmit, szokásuk szerint, elrejtsék. De a barlang közelébe
érve, megpillantották a ládákkal megrakott öszvéreket. Gyanút
fogtak, nem tetszett nekik a dolog. Az öszvéreket szétkergették a
hegységben, aztán már nem törődtek velük, megállították
lovaikat, leszálltak róluk, és kardot rántottak, védelmi állásba
helyezkedve az öszvérek tulajdonosai ellen, mert azt gyanították,
hogy sokan vannak. De mivel a kincsesbarlang körül senkit sem
láttak, az ajtóhoz tartottak.
Bogdán
Mikor
Kászim a lódobogást meg a férfihangokat meghallotta, felfigyelt
és biztosra vette, hogy a rablók vannak itt, akikről az öccse
beszélt. Remélte, hogy sikerül megmenekülnie; az volt a szándéka,
hogy gyorsan kisurran, az ajtó mögé bújt el hát, menekülésre
készen. Ekkor lépett az ajtóhoz a rablóvezér és megszólalt:
"Szezám, tárulj fel!" Amint az ajtó felnyílt, Kászim
előugrott, hogy a bajból meneküljön, és minden veszélyt
elkerüljön. De rohantában nekiment a rablóvezérnek, és a földre
lökte. Sebesen szaladt a rablók között előre, az elsőt, a
másodikat meg a harmadikat el is hagyta, igen ám, de amazok
negyvenen voltak, és mindnyájuktól mégse tudott megmenekülni.
Egyikük eléje állott, és mellének szegezte a lándzsáját, úgy,
hogy annak a hegye villogva szaladt ki Kászim hátán. Így lelte
Kászim a halálát. Íme, ez a jutalma az olyan embernek, akit
elragad a kapzsiság, és aki ármányt és árulást sző saját
testvére ellen!
Mikor aztán
a rablók bejárták a kincsesbarlangot, és látták, mit hordtak el
onnan, szörnyen felbőszültek, és legtöbben azt gondolták, hogy
a megölt Kászim a tolvaj, ő vitt el mindent, ami a tulajdonukból
hiányzik. Csak az nem fért a fejükbe, hogy jutott el erre az
ismeretlen, távol eső, eldugott helyre, és hogy talált rá az
ajtó titkára, mert kívülük csak a magasztos és dicsőséges
Alláh tudta ezt. Amint most holtan és mozdulatlanul hevert előttük,
megörültek és megint megnyugodtak, mert azt hitték, más már nem
hatolhat be a kincsesbarlangba. És így szóltak: "Magasztaltassék
Alláh, aki megszabadított bennünket ettől az átkozott
gazembertől!" És hogy bűnhődésével figyelmeztessenek és
elijesszenek másokat, felnégyelték a holttestét, és intő
példaként a bejárat mögé akasztották, ha valaki be merészelné
tenni erre a helyre a lábát. Azután eltávoztak, az ajtó
bezárult, úgy, mint azelőtt. Felültek lovaikra, és útjukra
mentek.
Zsombi
Hagyjuk
menni őket, és nézzük, mi van Kászim feleségével! Egész nap
csak ült, és várt rá, szívében reménységgel, hogy célját
elérte, alig várta, hogy az áhított földi javakat hamarosan a
magáénak mondhassa, szinte kezében érezte már a dinárokat és
az imádott aranyat. De amikor beesteledett, és Kászim még mindig
nem jött vissza, az asszony nyugtalankodni kezdett, és Ali Babához
ment, elmondta neki, hogy férje reggel a hegyekbe indult, és mind
ez ideig még nem tért haza, ő pedig fél, hogy valami akadályra
bukkant, vagy szerencsétlenség érte. Ali Baba megnyugtatta, és
így szólt: "Ne aggódj! Ha mostanáig nem jött haza, biztosan
megvan rá az oka. Azt hiszem, azért halasztja, nehogy nappal érjen
a városba, mert attól tart, hogy kiderül a titka; csak éjszakára
akar hazaérni, hogy látatlanul hajthassa végre tervét. Meglátod,
a hajaszála se görbül meg, és dús zsákmánnyal tér vissza
hozzád!"
Kászim
felesége megint hazament, de csak nem tudott megnyugodni. Otthon
nagy búsan leült, szívében ezer aggodalommal férje elmaradása
miatt; a legsötétebb gondolatok kezdték kínozni, a legrosszabbtól
kezdett tartani, míg csak le nem ment a nap, be nem sötétedett, és
le nem szállt az éjszaka. Ekkor nem is akart lefeküdni, szemét
elkerülte az álom, mert csak várta, várta az urát. Amikor az
éjjelnek kétharmada már letelt, és férje még mindig nem tért
haza, feladta a reményt, hogy valaha is hazatér, és kicsordultak a
könnyei. De visszatartotta az asszonyoknál szokásos hangos
sírás-rívást és jajveszékelést, mert attól félt, hogy a
szomszédok megneszelik, és faggatózni fognak. Így töltötte az
éjszakát, ébren, panaszszóval, nyugtalanságban, bánatban és
gondban, félelemben és aggodalomban - szörnyű éjszaka volt! De
amint észrevette, hogy hajnalodik, nyomban Ali Babához sietett, és
megmondta neki, hogy bátyja nem jött vissza; beszéd közben
patakként omlottak könnyei, kimondhatatlan rémület szorította
össze szívét. Amikor Ali Baba meghallotta, amit az asszony
beszélt, felkiáltott: "Nincs másutt erő és nincs hatalom,
csak a felséges és magasztos Alláh kezében! Most, hogy eddig
elmaradt, tanácstalan vagyok. De odamegyek magam, és kikutatom,
hogy mi van vele; neked aztán jelentem a tiszta igazságot. Alláh
védjen, minden rossz elmúljon, és ő bajunkban ellenünk ne
forduljon!"
Azonnal
felkészült szamaraival, fogta a fejszéjét, és útnak indult a
hegyekbe, mint ahogy mindennap szokta. De amint a barlang bejáratához
közeledett, és ott semmi öszvért nem talált, hanem vérnyomokat
fedezett fel, felhagyott minden reménnyel a bátyja dolgában, és
meg volt győződve haláláról. Odalépett az ajtóhoz, szívében
aggodalommal, mert sejtette, hogy mi történt. Alig kiáltotta el
magát, hogy: "Szezám, tárulj fel!", már fel is nyílt
az ajtó, és Ali Baba azonnal megpillantotta Kászim holttestét,
felnégyelve az ajtó mögött függött. Erre a látványra
végigborzongott a hátán a hideg, fogai összeverődtek, szája
megvonaglott, és rémületében, iszonyatában majdhogy el nem
ájult. Mélységesen fájlalta bátyja sorsát, keserves bánat
szállt szívébe. Így szólt: "Nincs másutt erő és nincs
hatalom, csak a felséges és magasztos Alláh kezében! Ő teremtett
minket, és hozzá térünk vissza. Senki ki nem kerülheti, amit a
végzet számára előírt. Amit titokban elrendelt a sors, az
beteljesedik." De aztán belátta, hogy semmi célja és
értelme, ha most sír-rí és bánkódik: a legokosabb és
legsürgősebb az, ha összeszedi elméje minden erejét, és helyes
tervet és biztos határozatot eszel ki. Legelőbb ezért arra
gondolt, hogy az iszlám vallási kötelessége szerint az volna a
dolga, hogy bátyját halotti lepelbe burkolja és eltemesse. Fogta
hát a szétszabdalt test négy darabját, fölrakta a szamárra, és
beborította a kincsből való kelmékkel. Még más nagybecsű, de
nem súlyos kincset is felrakott, végre tűzifával tetézte a
terhet. Jó darabig várt, míg csak le nem szállt az éjjel. Amikor
sötét lett, leereszkedett a város felé, mélységesebb
szomorúsággal a szívében, mint a gyermekét vesztett édesanya.
Még sejtelme sem volt arról, hogy mit csináljon a holttesttel,
általában, hogy mitévő legyen. Így hajtotta maga előtt
szamarait, kínzó gondolatok tengerébe süllyedten, amíg csak el
nem ért bátyja háza elé.
Ági
Kopogott,
és egy barna abesszíniai rableány, a szolgálójuk, nyitott neki
ajtót. Ez a rabnők egyik legszebbike volt, bájos külsejű, szép
alakú, fiatal, csinos arcú, sötét szemöldökű és minden
tekintetben tökéletes. De ami még ennél is többet ért, világos
ítélete, igen éles esze, nemes lelke volt, és baj esetén bátor,
erős szíve. Ha pedig egyben-másban valami utat-módot kellett
kieszelni, túltett a legtapasztaltabb és legokosabb férfin is. A
ház minden ügyes-bajos dolga az ő vállát terhelte, minden
szükséges holmi beszerzését is rábízták. Ali Baba az udvarba
lépve így szólt hozzá: "Most mutasd meg, ki vagy, Mardzsána!
Fontos dologban van rád szükségünk, majd az úrnőd előtt
elmondom. Gyere be velem, hogy megbeszélhessük a dolgot."
Szamarait
az udvaron hagyta, és felment bátyja feleségéhez, Mardzsána
pedig zavartan követte, azon tanakodva, amit tőle hallott. De amint
Kászim felesége megpillantotta, elébe kiáltott: "Mit hozol,
Ali Baba, jót-e vagy rosszat? Gyorsan nyugtass meg, hűsítsd szívem
forró fájdalmát!" Hanem mikor Ali Baba habozott, és nem
felelt mindjárt, már rájött az igazságra: és sírásba,
jajveszékelésbe tört ki. Ali Baba azonban így szólt: "Tartsd
vissza sikolyaidat, ne emeld fel a hangodat, hogy az emberek ne
tudjanak meg rólunk semmit, és ne vigy bennünket a romlásba!"
Azután elbeszélte, mit tett és mit látott, és hogyan találta
meg fivére holttestét a kincsesbarlangban, felnégyelve és az ajtó
mögé akasztva. Így folytatta: "Arra gondolj és higgy abban
erősen, hogy életünk és vagyonunk Alláh adománya. Jósors,
balsors ránk van mérve, úgy illik, hogy megköszönjük neki, ha
ad, és tűrjük, ha csapása sújt. A gyászolás egyetlen halottat
se támaszt föl, és egyetlen bánatot se hárít el. Szenvedés
után öröm és áldás következik. Jobb magunkat Alláh akaratának
alávetni, mint siránkozni és ellenkezni. Íme, a jó s helyes
terv, kieszeltem végül: te hozzám jössz feleségül, és én
férjed leszek. Igen, elveszlek, és az én nőmnek nem lesz ellene
kifogása, mert tettben és gondolatban eszes és szemérmes, jámbor
és istenfélő. Akkor mind egy családot képezünk, és - hála
Alláhnak - van mit a tejbe aprítanunk, nem kell küszködnünk,
kínlódnunk, hogy megélhessünk. Ezért köszönjük meg az
Ajándékozónak, aki ellátott bennünket, és dicsérjük azért,
amiben az ő nagy kegyelme minket részesített!"
Kászim
felesége lelkében Ali Baba e szavai hallatára a gyász és a mély
fájdalom kicsit megnyugodott; felhagyott a sírással, letörülte
könnyeit, és így szólt hozzá: "Engedelmes feleséged és
szófogadó szolgálód leszek. Amit te csak jónak tartasz, abba én
mindig belenyugszom. De mi történjék most ezzel a holttesttel?"
Ali Baba így felelt: "A halott dolgát bízd rabnődre,
Mardzsánára, hisz tudod, micsoda esze van, milyen körültekintő,
milyen kitűnően tud tervezni, és milyen alkalmas arra, hogy
mindenre utat-módot találjon!" Otthagyta Kászim feleségét,
és útjára ment.
Kati
Mardzsána
végighallgatta ezeket a szavakat, aztán halott, felnégyelt urára
tekintett, és megértette mindezeknek a dolgoknak az okát. Ezekkel
a szavakkal nyugtatta meg úrnőjét: "Ne aggódj, légy
nyugodt! Én majd úgy intézek mindent, hogy semmi a nyugalmunkat
meg ne zavarja, és a titok fátyla fel ne lebbenjen rólunk."
Elment és
egy fűszerszámkereskedőt keresett fel, aki ugyanabban az utcában
lakott. Ez a vénséges vén ember híres volt arról, hogy jártas a
gyógyítás és orvostudomány minden ágában. Tudták róla, hogy
dús tapasztalatai vannak a gyógyszerkészítésben, és hogy minden
orvosszert és gyógyfüvet ismer. Olyan kenőcsöt kért tőle,
amilyet csak súlyos betegségeknél rendelnek. Az aggastyán
megkérdezte: "Kinek kell nálatok a kenőcs?" A leány ezt
felelte: "Uram, Kászim súlyos betegségben fekszik, a kór
teljesen ledöntötte, félek, hogy a végét járja." A
fűszerszámos ezekkel a szavakkal adta át neki a kenőcsöt:
"Bárcsak Alláh ennek segítségével megadná gyógyulását!"
Mardzsána
átvette kezéből a gyógyszert, néhány dirhemet fizetett érte és
hazatért. Másnap reggel megint lement a gyógyszerkereskedőhöz,
és olyan szert kért tőle, amit akkor adnak be a betegnek, ha már
semmi remény sincs felgyógyulására. Amikor az aggastyán
megkérdezte: "Hát nem használt tegnap a kenőcs?" - ezt
felelte rá: "Alláhra, nem! Az uram a végét járja, a
halállal küszködik. Az úrnőm már sír és jajveszékel."
Az öreg
odaadta neki a gyógyszert, a lány kifizette és elment. Ali Babának
elmesélte, micsoda furfangot eszelt ki, és ajánlotta neki, járjon
el most gyakran a bátyja házába, és mutasson közben gyászos,
szomorú arcot. Ali Baba követte a tanácsát, és amikor a környék
népe látta, hogy szomorú képpel jár ki és be a bátyja házába,
kérdezősködtek, mi ennek az oka. Elpanaszolta nekik, hogy beteg a
bátyja, és nagyon súlyos az állapota. A városban gyorsan
elterjedt ennek a híre, az emberek beszélni kezdtek róla.
Másnap
reggel pedig Mardzsána még hajnali szürkület előtt útnak
indult, a város utcáin át, amíg csak el nem ért egy
foltozóvargához, Musztafa seikhhez, egy nagyfejű, zömök testű,
hosszú szakállú és bajuszú öregemberhez. Ez mindig igen korán
nyitotta a boltját, az első volt a bazárban, és az emberek
ismerték ezt a szokását. Hozzá ment hát a rabszolgalány;
választékos udvariassággal köszöntötte, és egy aranypénzt
csúsztatott a markába. Amint Musztafa seikh meglátta a ragyogását,
egy darabig nézegette a tenyerén, és ezt mondta: "Ez a nap
Alláh áldásával kezdődik!" És mivel látta, hogy a lány
valamit akar tőle, hozzá fordult: "Add tudtomra, hogy mit
kívánsz, ó, rabnők úrnője, hogy teljesítsem óhajodat!" -
"Ó, seikh - felelt a lány -, végy magadhoz tűt meg fonalat,
mosd meg a kezedet, húzz szandált, és engedd meg, hogy bekössem
szemedet. Aztán kelj fel, és jöjj velem. Egy jó cselekedetet kell
véghezvinned, amiért meglesz a földi és mennyei béred, és
amiért a legkisebb kár sem érhet!" Az öreg így válaszolt:
"Ha olyasmit kérsz tőlem, ami Alláhnak és a prófétának
tetszésére szolgál, igen szívesen megteszem és nem ellenkezem,
de ha valami bűn vagy vétek, amivel a becsület ellen vétek, akkor
keress mást, aki megteszi!" - "Alláhra, nem, ó, Musztafa
seikh - felelte a lány -, amit én kérek, az megengedett és
semmiképp sem tiltott dolog, efelől nyugodt lehetsz!" Ezekkel
a szavakkal egy második aranypénzt nyomott a kezébe. Mikor az
megpillantotta, nem bírt tovább ellenkezni, se húzódozni, talpra
ugrott és így szólt: "Szolgálatodra állok, akármit
parancsolsz, engedelmeskedem."
Huni
Bezárta
boltja ajtaját, magához vett fonalat, tűt és minden
varrószerszámot, amire szüksége volt. Mardzsána pedig már
készen tartotta a kendőt; most gyorsan elővette, és bekötötte a
varga szemét, amint megegyezett vele, úgyhogy az semmiképp se
ismerhesse fel a helyet, ahova most el akarta vezetni. Aztán kézen
fogta, és vezette utcáról utcára, a varga pedig ment vele, mint a
vak ember, aki nem tudja, hova és mi célból megy. Így mentek,
mendegéltek, ketten, a lány hol balra fordult, hol jobbra tért ki,
szándékosan kerülőutat választott, hogy az öreget megzavarja,
és hogy az ne is sejtse, merrefelé jár. Így vezette mindig
messzebb, messzebb, míg csak el nem értek a megboldogult Kászim
házához. Mardzsána halkan bekopogott, abban a szempillantásban
ajtót nyitottak nekik. Most bevezette Musztafa seikhet a házba,
abba a helyiségbe, ahol urának holtteste feküdt. Ott leoldta
szeméről a köteléket. De amikor Musztafa seikh a szemét
kinyitotta, és ismeretlen helyen találta magát, hozzá még
meggyilkolt ember hulláját pillantotta meg maga előtt, nagy
ijedtség fogta el, és egész testében reszketni kezdett. De
Mardzsána így szólt hozzá: "Ne félj, kis öreg, nem esik
semmi bajod. Csak azt kívánjuk tőled, hogy ennek a megölt
embernek a részeit erősen összevarrd és tagjait összeilleszd
úgy, hogy megint egy darabból legyen a teste." Ezekkel a
szavakkal odanyújtotta neki a harmadik aranypénzt. Musztafa seikh
elfogadta, oldalzsebébe tette, és így szólt magában: "No,
most hadd szedem össze az eszemet, hogyan cselekednék
leghelyesebben. Itt vagyok olyan helyen, amit nem ismerek, és
emberek között, akikről nem tudom, mi a szándékuk. Ha ellenkezem
velük, biztos, hogy rosszul járnék, így hát nincs más hátra,
mint hogy meghajoljak az akaratuk előtt. Ennek a felkaszabolt
embernek a vére semmi esetre se az én lelkemen szárad,
gyilkosainak megbüntetése pedig a felséges és magasztos Alláhnak
dolga. És végre is, mi bűn az, egy holttestet összevarrni; ezért
nem érhet vád, és nem érdemlek büntetést!"
Leült hát,
és nekilátott, hogy a meggyilkoltnak részeit összevarrja, és
megint teljes testté illessze össze. Mikor dolgát elvégezte, és
feladatát teljesítette, Mardzsána ismét bekötötte a szemét, és
kézen fogta, és kivezette a kapun. Aztán vele ment, utcáról
utcára, egyikből a másikba fordult be, még mielőtt az emberek
előjöttek volna házaikból, úgyhogy senki se figyelhette meg
őket. A bolthoz érve, a leány levette a varga szeméről a
köteléket, és így szólt hozzá: "Megőrizd ezt a titkot!
Óvakodj tőle, hogy beszélj róla, vagy hogy elmeséld, amit
láttál: ami nem a te dolgod, ki ne fecsegjed, másként olyan
érhet, ami elveszi a kedved." Odaadta neki a negyedik
aranypénzt, otthagyta és elment. Amint megint hazatért, meleg
vizet és szappant hozott, és megmosta ura holttestét, míg minden
vérnyomtól meg nem tisztította. Azután felöltöztette ruháiba,
és a fekhelyére helyezte. Mikor mindezzel kész volt, elküldött
Ali Babáért meg a feleségéért. Elbeszélte nekik, hogy mit
végzett, és így fejezte be: "Most hozzátok nyilvánosságra
Kászim halálát, és tudassátok az emberekkel!"
Bea
Ebben a
szempillantásban az asszonyok már el is kezdték a sírást-rívást,
gyászdalokba meg jajveszékelésbe fogtak, és verték az arcukat
úgy, hogy a szomszédok meghallották őket. Most eljöttek a jó
barátok, hogy részt vegyenek a gyászban Kászim elvesztésén.
Volt sok könnyhullatás, és nőtt a messze hangzó, zokogó búbánat
és kesergő jajszó. Kászim halálának híre hamarosan elterjedt a
városban; barátai áldással emlékeztek meg róla, ellenségei meg
kárörömet éreztek. Kis idő múlva megjelentek a halottmosók,
hogy a vallási szokás szerint megmossák. De Mardzsána lement
hozzájuk, és azt mondta nekik, hogy a holttestet már megmosták,
kenőcsökkel megkenték, és halotti lepelbe burkolták, de azért
megfizette őket, méghozzá a járandóságukon felül. A
halottmosók nagy vígan odább álltak, és ha nem is tudták, miért
történt mindez, nem ütötték bele az orrukat abba, ami nem rájuk
tartozott. Ezután előhozták a hordágyat, ráfektették a
halottat, és elindultak vele a temetőbe. A lakosság pedig
ballagott a gyászmenettel, Mardzsána a többi nővel meg a
siratóasszonyokkal mögöttük lépdelt, és jajgattak, siránkoztak,
míg el nem értek a temetkezés helyéhez. Ott megásták a sírt,
és elföldelték a halottat - Alláh irgalma legyen vele! Ezután az
emberek visszafordultak, szétoszlottak és útjukra mentek. Ily
módon Kászim megöletése titokban maradt, senki sem tudta meg,
hogy mi történt valójában, és mindenki abban a hiszemben volt,
természetes halállal halt meg.
Mikor pedig
a törvényes időtartam letelt, Ali Baba feleségül vette Kászim
özvegyét, kiállíttatta számára a házasságlevelet, és
asszonyává tette. Az embereknek nagyon tetszett, hogy így
cselekedett, és bátyja iránti nagy szeretetével magyarázták
tettét. Ezután Ali Baba áthordatta a holmiját az asszony házába,
és ott lakott vele meg első feleségével; a kincsesbarlangból
hozott pénzt is átvitte magával. Azután azon gondolkozott, hogy
mi legyen elhunyt bátyjának üzletével. Alláh Ali Babát egy
fiúval ajándékozta meg, aki most tizenkét esztendős volt; egy
kereskedőnél inaskodott, és tőle jól megtanulta az adás-vevés
mesterségét. Mivel pedig az apának szüksége volt valakire, aki a
boltot őrizze, kivette fiát a kereskedő üzletéből, és
beültette a maga boltjába, hogy ott adjon-vegyen: átadott neki
minden portékát és holmit, amit a nagybátyja hátrahagyott, és
megígérte neki, hogy ha jól és eredményesen dolgozik, és ha az
igazság és erény útján halad, meg is házasítja.
Peti
Forduljunk
most ismét a rablók felé. Rövid idő múltán megint visszatértek
a kincsesbarlanghoz. Amint beléptek és Kászim holttestét nem
találták ott, tisztán látták, hogy más ellenségük is tud
tetteikről, hogy a halottnak társai is lehettek, és hogy titkuk
már ismeretes az emberek között. Ez a gondolat igen nyomta a
lelküket, és keservesen aggasztotta őket. Amikor észrevették,
hogy megint tekintélyes mennyiségű kincs tűnt el a barlangból,
szörnyen felbőszültek, és vezérük így szólt hozzájuk:
"Halljátok, vitézek, ti harcban-bajban merészek, eljött az
időtök, hogy vérbosszút álljatok! Azt hittük, csak egy ember
nyitotta fel az ajtót, de most látjuk, hogy többen voltak; csak
azt nem tudjuk, hogy hányan, meg azt sem, hogy honnan valók. Azért
küzdünk mi annyi veszedelemmel, azért tesszük életünket
kockára, azért gyűjtünk kincseket, hogy másnak legyen belőlük
haszna, aki még a kisujját se mozdította értük? Szörnyű dolog
ez, nem tűrhetjük tovább! Ki kell hát eszelnünk a módját, hogy
juthatunk ellenségünk nyomára, és ha rátalálunk, véres bosszút
állunk rajta. Esküszöm, hogy ezzel a kardommal vágom le, ha
belepusztulok is! Itt az idő, ne nyugodjunk, és mutassuk meg, hogy
férfiak vagyunk, derék és bátor emberek! Oszoljatok széjjel,
járjatok be falut-várost, erdőt-mezőt, tudakoljátok meg, hogy
valami szegény ember hol gazdagodott meg egyszerre, meg hogy
temettek-e el valahol meggyilkolt embert. Lehet, hogy így nyomára
akadtok ellenségünknek, és Alláh az utatokra vezeti. És most
leginkább egy furfangos, ravasz emberre van szükségünk, de férfi
is legyen a talpán, hogy ezt a várost átkutassa; mert ellenségünk
ennek a városnak a lakosa, az szent bizonyos. Ennek az emberünknek
kereskedőruhába kell öltöznie, feltűnés nélkül a városba
mennie, és megkísérelnie, hogy hírt szerezzen, kérdezősködnie
kell, mi újság a városban, micsoda események történtek, ki halt
meg, vagy kit öltek meg az utóbbi időben, micsoda rokonai vannak
az illetőnek, hol a háza, és mi módon halt meg. Ez talán célhoz
vezet bennünket; mert gyilkosság nem maradhat titokban, híre
bizonyosan már elterjedt a városban; tudja azt már a lakosok
apraja-nagyja. Ha a mi kémünk az ellenségünket a hatalmába
keríti, vagy hírt hoz róla, hogy merre van, nagy kitüntetésben
lesz része, rangját és méltóságát magasra emelem, és őt
utódommá teszem. De ha feladatát nem teljesíti, ígéretét nem
tartja be, és várakozásunkat nem elégíti ki, akkor tudjuk, hogy
ostoba, gyöngeelméjű fickó, hogy okos cselekedetre nincs
képessége, és nehéz dolgot végrehajtani nem tud; és akkor rossz
munkájáért és lanyha buzgalmáért megbüntetjük őt. Igen,
haljon meg kezünk által szégyenletes halállal! Mert nem kell
nekünk olyan ember, kinek kicsi a bátorsága, és mivégre éljen
az olyan, akinek nincs helyén az esze. Jó rabló csak olyan ember,
aki a többit felülmúlja, és minden fondorlatban, cselvetésben
jártas. Mit szóltok ehhez, ti bátrak? És ki az, aki önként
előlép, és vállalja ezt a nehéz, veszélyes megbízást?"
Amikor
szavait és beszédét végighallgatták, egyetértettek a tervével;
elfogadták a feltételeit, és megígérték, hogy meg is tartják.
Ekkor előlépett egy magas termetű, széles vállú legény; és
kijelentette, hogy ő rálép erre a göröngyös, köves útra,
elvállalja a feladatot. A többiek a lábát csókolták, nagy
tiszteletben részesítették, magasztalták bátorságát és
hősiességét, és megdicsérték vitézi elszántságáért és
határozottságáért. Köszönetet mondtak neki, hogy ily férfiasan
merész, és csodálták, mily erős, kalandra, tettre kész. Azután
a vezér nyugalomra és határozottságra intette, és kérte,
használjon fel mindenféle cselt, fondorlatot és titkos furfangot.
Megtanította arra, hogyan menjen a városba kereskedő képében,
hogyan űzze ott színre az adás-vevést, titokban pedig kémkedjen.
Miután minderre kioktatta, útjára bocsátotta, a rablók pedig
szétszéledtek.
Doró
Az a rabló,
aki önként jelentkezett, hogy testvéreiért kockára teszi az
életét, kereskedőruhát öltött, és egész éjjel azon
töprengett, hogyan fog bemenni a városba. Mikor felvirradt az
éjszakára bíbor hajnal fénysugára, útnak indult, a magasztos
Alláh áldásában bízva, egyenesen a város kapuja felé. Belépett
és ment, ment utcákon, tereken keresztül, bejárta a bazárokat és
a sikátorokat, míg a lakosság nagy része még édes álmában
szendergett. Így haladt mindjobban előre, míg csak el nem ért
ahhoz a bazárhoz, amelyben Musztafa hádzsinak, a foltozóvargának
a műhelye volt. Észrevette, hogy már kinyitotta a boltját, és
éppen szandálfoltozással foglalatoskodik, mert, amint már
mondtam, korán reggel szokott a bazárba menni, és hamarabb
nyitotta a boltját, mint a többi környékbeli. Ide lépett be hát
a kereskedő, édes szavakkal köszöntötte, túlzott tiszteletben
részesítette az öreget, és így szólt: "Alláh áldja meg
szorgalmadat, és koronázzon meg nagy tisztességgel!" - "Fiam
- felelte Musztafa seikh -, a kenyérkereséshez többet ér a
szorgos munka az alvásnál. Ez már a mindennapi szokásom." De
a rabló így folytatta: "Hanem, édes öregem, azon
csodálkozom, hogy ebben az időben, mikor még a nap sem jött fel,
olyan jól tudsz varrni, pedig bizonyára nem is látsz valami jól
magas korod meg a gyenge világosság miatt."
Mikor
Musztafa seikh ezeket a szavakat meghallotta, mérgesen támadt neki
a másiknak, dühös tekintetet vetett rá és megszólalt:
"Gondolom, idegen vagy ebben a városban; mert ha idevaló
volnál, nem beszélnél így. Éppen éles szememről ismer engem
boldog-boldogtalan; híres vagyok a város aprajánál-nagyjánál a
varrás művészetében kitűnő ügyességemért, sőt nemrégiben
még értem is jöttek, hogy egy sötét helyen egy holt embert
varrják össze, és bizony, jól össze is varrtam. Ha nem volna
olyan jó szemem, hogy csinálhattam volna meg ezt?"
Alig
hallotta meg a rabló ezeket a szavakat, megörült, hogy máris
célhoz ért; mert most már tudta, hogy a gondviselés segítségével
mindjárt ráakadt arra, akit keresett. Ezért hát úgy tett, mintha
nagyon csodálkoznék, és így felelt: "Nyilván tévedsz, kis
öreg! Talán csak a halotti leplet varrtad, merthogy holt embert
varrjanak össze, olyat még sohasem hallottam!" De az öreg ezt
válaszolta: "Én a tiszta színigazságot beszéltem, és csak
azt mondtam el, ami meg is történt. De úgy látom, neked az a
szándékod, hogy kiszimatold a mások titkát. Ha ezt akarod, akkor
csak indulj innen, és próbálkozz a furfangjaiddal másnál. Azt
hiszed tán, hogy én fecsegő, bőbeszédű vagyok? Engem úgy
hívnak, hogy »A Hallgatag«. Soha el nem árulom, amit titokban
akarok tartani; hát neked se beszélek róla!"
Pánti
Most a
rabló még jobban megerősödött abban a hitében, hogy az a
holttest csak a kincsesbarlangban megölt emberé lehetett, és így
szólt Musztafa seikhhez: "Ó, seikh, nem kívánom én a
titkodat megtudni; ha magadnak akarod tartani, jól teszed. Mert azt
mondják: titoktartás jámbor ember sajátsága. Tőled csak azt
kívánom, vezess el engem ennek a halottnak a házához; hátha
barátaim vagy rokonaim közül való, úgy kívánná hát az illem,
hogy kifejezzem részvétemet hozzátartozóinak. Hosszú ideig távol
éltem ettől a várostól, és nem tudom, hogy azalatt mi történt."
Aztán zsebébe nyúlt, és egy aranypénzt húzott elő, és
Musztafa seikh kezébe nyomta. De az nem akarta elfogadni és így
szólt a rablóhoz: "Olyat kérdezel tőlem, amire nem tudok
felelni. Mert úgy vezettek el a halott házához, hogy előbb
bekötötték a szememet, és ezért nem tudom, merre kell oda
menni." A rabló így válaszolt: "Az aranyat neked adom,
akár teljesíted az óhajomat, akár nem. Fogadd csak el, Alláh
áldása legyen rajta! Én vissza nem veszem. De talán mégis
lehetséges, hogy ha nagyon gondolkozol, el tudsz vezetni azon az
úton, amit bekötött szemmel megjártál." Musztafa seikh ezt
felelte: "Azt csak úgy lehetne, ha bekötnéd a szememet, mint
ahogy azok tették. Mert arra még emlékszem, hogy merre vezettek
kézen fogva, hol fordultak be, és hol álltak meg velem. Így talán
eltalálok arra a helyre, és megmutathatom neked." A rabló
ezeknek a hallatára nagyon megörült, felderült a kedve, és még
egy aranypénzt adott Musztafa seikhnek ezekkel a szavakkal:
"Csináljuk hát úgy, ahogy mondod!"
Mind a
ketten talpra ugrottak, Musztafa seikh bezárta a műhelyét, a rabló
pedig kendőt vett elő, és bekötötte az öreg szemét. Aztán
kezénél fogta, és megindult vele. Musztafa seikh hol jobbra
irányította a rablót, hol balra fordult be vele, aztán megint
egyenesen előre tartott, egészen úgy, ahogy annak idején
Mardzsána, a rabnő vezette, míg végre egy kis utcába nem értek.
Abban még pár lépést tett előre, aztán megállt. Most így
szólt a rablóhoz: "Azt hiszem, ezen a helyen álltam meg
akkor." Ekkor a rabló leoldotta szeméről a kendőt, és lám,
a gondviselés valóban úgy intézte, hogy a varga most éppen a
szerencsétlen Kászim házával állott szemben. "Ismered ennek
a háznak az urát?" - kérdezte tőle a rabló. "Alláhra,
nem - felelte Musztafa -, ez az utca túlságosan messze esik a
boltomtól; ennek a városnegyednek a lakosságát nem ismerem."
A rabló most köszönetet mondott az öregnek, és egy harmadik
aranypénzt nyújtott át neki ezekkel a szavakkal: "Menj, és a
felséges Alláh kegyelme kísérjen!"
Adél
Musztafa
seikh hazament hát műhelyébe, nagy örömben a zsebébe pottyant
három aranypénz miatt. A rabló pedig gondosan megnézte a házat,
és észrevette, hogy a kapu szakasztott ugyanolyan, mint az utca
házain a többi kapu. Attól tartott, hogy később nem találja
meg, ezért krétát vett elő, és egy kis fehér jelet csinált a
kapura, hogy ez később nyomra vezesse. Aztán visszatért társaihoz
a hegyekbe, nagy vígan, mint aki dolgát jól végezte, és
küldetését teljesítette, úgyhogy most már csak a bosszú
végrehajtása van hátra.
Hagyjuk
most, hadd menjen útjára, és lássuk, mit csinál Mardzsána, a
rableány! Amikor álmából fölébredt, és mindennapi szokása
szerint elvégezte reggeli imáját, munkához látott, és elment,
hogy a napi ételt-italt megvásárolja. A bazárból visszajövet a
ház ajtaján fehér jelet pillantott meg. Jobban szemügyre vette,
elcsodálkozott rajta, és kicsit nyugtalankodva így szólt magában:
"Lehet, hogy ez valami gyerekjátékból származik, vagy valami
firka, amit utcagyerekek mázoltak oda; de mégis valószínűbb,
hogy ezt a jelet valamelyik régi ellenlábasunk vagy egy
rosszakaratú irigyünk csinálta, mert valami gonosz tervet forral,
és rossz szándékot forgat a fejében. Legjobb lesz hát
félrevezetni, és aljas tervét meghiúsítani." Krétát
fogott, és a szomszéd ajtókra szakasztott olyan jelet rajzolt,
mint amilyet a rabló csinált. Vagy tíz ajtót látott el ezzel a
jellel, és bement a házba; de egy szót sem szólt a dologról.
Lássuk
mármost, mi történt a haramiával! Vidáman ment vissza a
társaihoz, és meghozta nekik a jó hírt, hogy reménységük
teljesült, és céljukat elérték, mert hamarosan bosszút
állhatnak ellenségükön. Elmesélte nekik, hogyan tért be
véletlenül a foltozóvargához, aki a holttestet összevarrta,
hogyan vezette az őt ahhoz a bizonyos házhoz, és miképp jelölte
meg ő a kaput, hogy ne tévedjenek el, és el ne vétsék. A
rablóvezér köszönetet mondott neki, megdicsérte férfias
magatartásáért, és jókedvűen adta ki a parancsot a rablóknak:
"Oszoljatok csoportokba! Öltözzetek egyszerű embereknek,
rejtsétek el fegyvereiteket, induljatok a városba. Más-más úton
hatoljatok be, aztán a nagy mecsetben gyülekezzetek. Én közben
ezzel az emberrel, a kémünkkel, megkeresem az ellenségünk házát,
és ha megtaláltuk és biztosan felismertük, odamegyünk hozzátok
a mecsetbe. Ott majd meghányjuk-vetjük, mi a teendő, és
megegyezünk, hogy mi lesz a legfontosabb, támadjuk-e meg éjszaka a
házat, vagy pedig mást tegyünk!"
Bogdán
A rablók
nagyon helyesnek és jónak találták a tervet, csoportokra
széledtek, közönséges ruhát vettek magukra, ruhájuk alá
rejtették kardjukat a vezérük parancsa szerint, és más-más
utakon hatoltak be a városba, hogy a lakosság figyelmét magukra ne
vonják. Aztán megbeszélésük szerint, a nagy mecsetben
találkoztak. A rablóvezér meg a kém pedig megkeresték az utcát,
amelyben ellenségük lakott. És amikor odaértek, a vezér
felfedezte a fehér jellel megjelölt házat. Kérdezte kísérőjét,
ez-e az a ház, amit keresnek. "Igen, ez az" - felelte. De
amint a rablóvezér tekintete véletlenül egy másik házra esett,
annak az ajtaján is fehér jelt látott. Erre megkérdezte a kémet:
"Melyik az a ház, amelyik nekünk kell, az első vagy a
második?" A rabló zavarba jött, és nem tudott felelni. A
vezér aztán pár lépéssel odább ment, és amikor több mint tíz
házon megtalálta ugyanazt a jelt, megkérdezte: "Mind
megjelölted ezeket a házakat, vagy csak egyet?" Az így
felelt: "Csak egyet!" - "Hogy van akkor, hogy most tíz
vagy még több van megjelölve?" - kérdezte tovább a vezér.
"Nem tudom, hogy lehet ez" - felelte a rabló. Tovább
kérdezett a vezér: "Meg tudnád-e ismerni a házak közül
azt, amelyiket saját kezeddel jelöltél meg?"- "Nem -
felelt az -, mert ezek a házak mind hasonlóak, egyforma az építési
módjuk, és a jeleknek is szakasztott egy a formája."
A
rablóvezér e szavak hallatára már tudta, hogy semmi haszna se
volna, ha tovább itt időzne, és hogy ezúttal meghiúsult a
bosszúálló szándéka, reményei csalókának bizonyultak. Ezért
az emberével elment a főmecsetbe, és megparancsolta a cimboráinak,
hogy térjenek vissza a hegyekbe, de előbb figyelmeztette őket,
hogy oszoljanak széjjel az utcákon, mint ahogy idejövetelükkor
tették. Amikor aztán a hegyek közé, szokott helyükre
visszatértek, elmesélte nekik, hogyan jártak, és miért nem
tudták az ellenségük házát felismerni. Beszédét így végezte:
"Most az a dolgunk, hogy végrehajtsuk rajta a büntetést úgy,
ahogy azt a megállapodásunk, amit egymással kötöttünk,
megköveteli." Mindnyájan helyeseltek. Mivel pedig az a rabló,
aki a kémkedő úton járt, bátor ember volt és rettenthetetlen
szívű, nem hátrált meg, mikor ezeket a szavakat hallotta, és nem
szállt inába a bátorsága, hanem erős elhatározással, habozás
nélkül előlépett, és így szólt: "Rendben van,
halálbüntetést érdemlek, mert a tervem dugába dőlt, és nem
győztem a dolgot ésszel; küldetésemet nem bírtam teljesíteni,
és így elment a kedvem az élettől. Inkább meghalok, mint
szégyenben élek." A rablóvezér ebben a szempillantásban
kirántotta kardját, lecsapott a rabló nyakára, és
lenyisszantotta fejét a törzséről. Azután felkiáltott:
"Emberek, most legyetek készek, mert harcok jönnek, bajok és
vészek! Ki itt a bátor, ki itt a hős, kinek a feje elszánt, és
lelke erős? Melyiktek az a nagy vitéz, ki vállalja a feladatot,
bármily nehéz, ehhez a veszélyes kalandhoz ki elég merész? De
valami kétbalkezes elém ne lépjen, szemem elé ne kerüljön
valami anyámasszony katonája, csak olyan jöjjön ide és
vállalkozzék rája, ki vasakarattal kezd hozzá, hogy sikerült
fondorlattal a helyes utat megtalálja."
Zsombi
Ekkor a
legénység közül kivált egy Ahmed el-Ghadbán nevezetű ember.
Alakja nyurga, idétlen fajta, nagy, vastag, busa fej ült rajta; a
híre rossz volt és csuda rossz a képe - ez állt hát a vezér
elébe. Fekete arcán úgy állt a bajsza, mint kandúron, ha rájön
az egérhajsza, és amitől díszlett az álla, tisztára bakkecske
szakálla. Elrikoltotta magát: "Vitézek! Csak én tudom
megoldani ezt a feladatot! Alláh kegyelméből én hozom el nektek a
fontos hírt, én vezetlek el benneteket az ellenség házához!"
A vezér azt felelte: "Aki vállalja ezt a feladatot, annak a
föltételeket is vállalnia kell, amikben már előbb megegyeztünk.
Ha dolgod végezetlen térsz haza, nem kapsz tőlünk egyebet, mint
hogy leütjük a fejedet. De ha utadat siker koronázza, magas rangra
emelünk téged, és nagy lesz köztünk a tekintélyed,
tisztességed, részed lesz minden jóban."
Ahmed
el-Ghadbán kereskedőruhát öltött, és hajnalpirkadás előtt a
városba indult. Nem időzött sehol, egyenesen Musztafa seikhnek, a
foltozóvargának utcájába tartott, társának leírásából
könnyen megtalálta az utat. Az öreget ott lelte műhelyében,
köszöntötte, leült mellé, és nyájas szavakkal beszédbe
ereszkedett vele. Beszélgetés közben a seikh a halottal való
dolgáról is elejtett egyet-mást, végül elbeszélte, hogyan
varrta össze a felnégyelt holttestet. Ekkor Ahmed el-Ghadbán
megkérte, vezesse el ahhoz a házhoz. Musztafa seikh húzódozott,
és most már nem is akart többet beszélni az esetről. De amikor a
rabló arannyal kecsegtette, nem tudott ellenállni; mert a pénz
olyan, mint a biztosan találó nyílvessző, olyan szószóló, akit
nem utasít el senki. Így hát a rabló megint bekötötte a varga
szemét, ez pedig ismét úgy csinálta vele a dolgát, mint előbb a
társával, amint már elmeséltem. Elment vele, amíg csak a
boldogult Kászim utcájába nem értek, és megállt a bizonyos ház
előtt. Mikor a rabló megtalálta a házat, levette a kendőt az
öreg szeméről, megadta neki az ígért jutalmat, és útjára
engedte.
Ahmed
el-Ghadbán pedig, habár elérte a célját, mégis félt, hogy
később talán eltéveszti a házat, ezért a kapunak egy rejtett
helyére egy kicsi vörös jelet csinált, abban a hiszemben, hogy
ott senki sem veheti észre. Aztán jókedvűen visszatért
cimboráihoz, és beszámolt arról, hogy mit végzett; nem
kételkedett a sikerben, szentül hitte, hogy az eldugott kis jelet
fel nem fedezheti senki.
Ági
Ez történt
kettejükkel, de most nézzük, mit csinált Mardzsána, a
rabszolgalány.
Másnap
reggel szokása szerint elment, hogy a háztartáshoz szükséges
dolgokat, húst, főzelékfélét, gyümölcsöt, édességeket,
miegyebet, bevásárolja. És amint a bazárból hazaért, szemét
bizony mégsem kerülte el a piros jel: azonnal ráesett a tekintete,
és jól szemügyre vette. Nyugtalanította és meglepte a dolog, és
éleslátásával meg nem mindennapi eszével menten fölismerte,
hogy aki ezt csinálta, vagy egy irigyük a közelben, vagy pedig egy
távoli ellen, aki gonoszat forral a házbeliek ellen. Hogy tévútra
vezesse, a szomszéd ajtókra ugyanolyan jelet mázolt, mégpedig
pontosan ugyanarra a helyre, amelyet Ahmed el-Ghadbán kiválasztott.
De nem említette a dolgot Ali Babának, nehogy a gazdája emiatt
nyugtalankodjék és aggódjék.
Térjünk
most tőle vissza a rablóhoz! Társaihoz visszatérve, elbeszélte
nekik esetét a foltozóvargával, hogyan találta meg az ellenség
házát, és hogyan jelölte meg piros jellel, hogy a házat
megismerje, ha eljön annak az ideje. A rablóvezér tüstént
elrendelte, hogy mind egyszerű embernek öltözzenek, rejtsék
ruhájuk alá fegyvereiket, és más-más utakon hatoljanak be a
városba. Aztán még hozzátette: "Gyülekezzetek ebben és
ebben a mecsetben, és várjatok, amíg odamegyünk hozzátok!"
Maga mellé
vette Ahmed el-Ghadbánt, és vele együtt elindult a házat
megtalálni. Ezúttal bizonyosak voltak abban, hogy nem tévedhetnek.
De amint az ismerős utcába jutottak, Ahmed el-Ghadbán nem tudta
megállapítani, melyik az a ház, mert igen sok ajtón ott volt
ugyanaz a jel. Mikor a rablóvezér látta, hogy amaz nem tudja
felismerni a házat, tagjai megremegtek, homlokát összeráncolta,
és hatalmas haragra lobbant. Kénytelen volt egy időre dühét
leküzdeni, és így az elbúsult haramiával a mecset felé tartott.
Amint ott az embereivel összetalálkozott, azonnal kiadta nekik a
parancsot, hogy térjenek vissza a hegységbe. Szerteszéledtek,
különféle utakon visszatértek táborukba, és tanácskozásra
ültek össze. A vezér előadta nekik, mi történt, hogy a sors még
nem engedte meg nekik, hogy a bosszú ünnepét megüljék, és a
gyalázatot letörüljék, mivel Ahmed el-Ghadbán rosszul csinálta
a dolgát, és az ellenségük házát nem tudta felismerni. Kihúzta
a kardját, rácsapott a bűnös nyakára, hogy a fejét a testétől
elmesse; el is gurult a feje messze. És alighogy kiserkedt vére,
lelkét Alláh leküldte poklok tüzére. A rablóvezér most
fontolóra vette a dolgot, és így gondolkozott: "Az én
embereim nem valók másra, mint harcra, rablásra, vérontásra,
viaskodásra, nem értenek mindenfajta csalafintasághoz, olyasmihez,
amihez furfangos ész kell. Hiába küldöm ki egyiket a másik után,
hogy ezt a feladatot teljesítse; ily módon elfogynak, egy emberem
se marad, és nincs belőle se hasznom, se nyereségem. Azért hát a
leghelyesebb, ha magam veszem kezembe ezt a nehéz dolgot."
Bejelentette tehát a rablóknak, hogy ő egymaga megy be a városba.
Azt felelték neki: "Te parancsolsz és te tiltasz, tedd azt,
amit jónak látsz!"
Kati
Álruhát
öltött hát, és másnap reggel a városba ment; ott felkereste
Musztafa hádzsit, a foltozóvargát, éppúgy, mint kémei, akikről
már előbb meséltem. Amikor megtalálta, odament hozzá,
köszöntötte, barátságosan szólította meg, és beszédbe
ereszkedett vele; végre a meggyilkolt ember holttestére terelte a
szót, és addig unszolta a vargát, addig ígérgetett neki csengő
aranyat, amíg le nem vette a lábáról, és Musztafa seikh bele nem
egyezett a tervébe. Így a vezér elérte nála azt, amit akart, és
megtudta ellensége házát, ugyanolyan módon, ahogy már előbb
elmeséltem. Mikor a ház előtt állt, megjutalmazta Musztafa
seikhet, még bővebben, mint ahogy megígérte, és elbocsátotta.
Azután megfigyelte a házat, és tüzetesen megnézte; de nem
jelölte meg, hanem megszámolta az utcán a kapukat egészen a
felkutatott ház ajtajáig. Azután megszámolta a ház sarkait meg
az ablakait, és minden ismertetőjelet olyan pontosan az
emlékezetébe vésett, hogy most már biztosan rátaláljon. Közben
föl-alá járt, hogy a lakók gyanút ne fogjanak, amiért olyan
sokáig áll egy helyben.
Ezek után
visszatért csapatához, és beszámolt nekik arról, amit végzett,
és hozzátette: "Most már ismerem az ellenségünk házát,
most, ha Alláh is úgy akarja, itt az ideje, hogy vérbosszút
álljunk. Gondolkoztam rajta, milyen úton érhetjük el célunkat,
és mi módon hatolhatnánk be hozzá és támadhatnánk rá.
Megmagyarázom nektek. Ha alkalmasnak találjátok, munkához látunk,
de ha nem látjátok helyesnek, akkor mindegyiktek, aki az enyémnél
hathatósabb módot gondol ki, adja elő és mondja el, mit tart
jónak." Beavatta őket tervébe, a rablók jóváhagyták, és
megegyeztek, hogy valóra váltják, esküvel fogadták, hogy a
bosszú végrehajtásánál egyik sem marad el a cimborája mögött.
Ezután a
vezér néhány emberét elküldte a legközelebbi városba, és
meghagyta nekik, vásároljanak negyven nagy tömlőt; néhányat meg
a környékbeli falvakba küldött azzal a paranccsal, hogy húsz
öszvért vásároljanak. Mikor az emberek a parancs szerint mindent
előteremtettek, odavitték a vezér elé. Azután minden tömlő
nyílását úgy bővítették, hogy egy ember beléjük tudott
bújni; és minden tágra nyitott tömlőbe egy-egy rabló mászott,
tőrrel a kezében. Mikor már mind benn voltak, és ebben a szűk
börtönben ültek, a rablóvezér megint olyan szorosan összevarrta
a tömlőket, mint ahogyan előbb voltak. Aztán a tömlőket
bezsírozta olajjal, hogy mindenki, aki rájuk nézett, azt hihette,
hogy olajjal vannak megtöltve. Most a tömlőket párosával
felrakta egy-egy öszvérre, a két tömlőt pedig, amely üresen
maradt, igazán olajjal töltötte meg, és az utolsó öszvért
terhelte meg vele. Így a húsz öszvér közül tizenkilenc meg volt
rakva emberrel, egy meg olajjal; mert a rablók most már csak
harmincnyolcan voltak, hisz az a kettő, akit a vezér megölt,
hiányzott. A vezér megtett minden előkészületet, aztán maga
előtt hajtotta az öszvéreket, és bevonult velük a városba,
amikor már a nap leáldozott, beállt az esthomály, és a napvilág
eltűnt az éj sötétje elől.
Huni
Ekkor
kikereste Ali Baba házát: jól megjegyezte, és pontosan
megismerte. Amikor odaért, magára Ali Babára talált, amint kapuja
előtt a padon üldögélt; alatta bőrtakaró volt, és egy szép
párnára támaszkodott. A vezér látta, hogy Ali Baba milyen
jókedvvel, vígan és könnyű szívvel élvezi jómódját és
szerencséjét. Amikor odaért hozzá, szerényen köszöntötte,
tiszteletteljes alázkodással és hódoló meghunyászkodással.
Megszólította: "Idegen vagyok, messziről jöttem,
ország-világ maradt mögöttem; nagy mennyiségű olajat
vásároltam. Azt reméltem, hogy itt jó haszonnal eladhatom. De
csak estére értem a városba, olyan távoli földről és rossz
utakon jutottam ide, a bazárokat már mind zárva találtam, és
hiába kerestem valami szállást, ahová éjszakára az állataimmal
betérhetnék. Addig járkáltam, amíg ide nem értem hozzád. És
mikor téged megláttalak, hálát adtam Alláhnak és magasztaltam
őt, mert az a boldog érzésem van, hogy vágyam teljesül, és
célomat elértem. Nemes arcodból nagylelkűség világol, és
férfias erény szemed sugarából. Bizonyára boldog ember vagy,
jómódban élő, jóságos, jámbor és istenfélő. Tudnál nekem
éjjeli szállást adni, és elhelyezni az öszvéreimet is? Ha igen:
nagy jótéteményben részesítsz engem, és jóságodat dicsérve
zengem, és e jótéttel Ő is látja, ki jót jóval fizet, és a
gonosz tettet megbocsátja. Holnap reggel, ha Alláh is úgy akarja,
lemegyek a piacra, és eladom az olajamat, azután hálás szívvel
válok el tőled, fennen dicsérve jóságodat." Ali Baba
szívesen ráállt erre a kérésre, és így szólt: "Szívből
köszöntlek, testvér, aki éjnek idején betérsz hozzám! Légy ma
házam áldott vendége, kinek örömet hoz jelenléte."
Ali Baba
nemes jellemű és fennkölt gondolkozású ember volt, bőkezű,
jószívű és ártatlan kedélyű, mert mindig csak jót gondolt az
emberekről. Nem is sejtette, hogy az állítólagos kereskedő
hazudik, és eszébe se jutott, hogy a hegyi rablóvezérrel beszél;
meg se ismerhette, hiszen csak egyszer látta, méghozzá egészen
más alakban. Most odaszólította rabszolgáját, Abdallaht, és
megparancsolta neki, hogy terelje be az öszvéreket az udvarba. A
rabszolga teljesítette a parancsot, a rablóvezér pedig Abdallahhal
együtt leszedte a tömlőket az öszvérekről, és a ház udvarán
a fal mellé állította. Aztán a rabszolga fogta az öszvéreket,
az istállóba vezette őket, és árpával teli abrakzsákot vetett
a nyakukba. A vezér az udvaron akart éjszakázni a tömlői
mellett, és kérte, bocsássák meg, ha nem megy be a csarnokba; úgy
tett, mintha attól tartana, hogy terhére esik a háziaknak. De
igazában kereste az alkalmat, hogy titkon kifőzött gaztettét
végrehajtsa. Ali Baba hallani sem akart erről, kérlelte, hogy
jöjjön csak be, és unszolva ostromolta, erőnek erejével be
akarta vonszolni a házba. A rablóvezér már nem ellenkezhetett, és
bement Ali Babával.
Bea
A vezér
szép, tágas csarnokban találta magát, padlóját márvánnyal
rakták ki; körös-körül pamlagokat állítottak fel, rajtuk
pompás bőrtakarók és szőnyegek. A falnál, a bejárattal szemben
egy dívány állt, nagyobb, mint a többi, királyi selyemmel
beborítva, ezüsttel bevont lépcsők vezettek hozzá, és mennyezet
koronázta. Ali Baba erre a fekhelyre ültette vendégét,
meggyújtatta a gyertyákat, aztán előhívatta Mardzsánát,
megmondta neki, hogy vendég érkezett, és meghagyta, hogy vacsorára
finom ételeket készítsen. Aztán ő is a vendége mellé ült, és
elbeszélgetett vele, míg el nem jött a vacsora ideje. Ekkor
asztalt terítettek, ezüst meg arany tálakon hozták az ételeket,
és a vezér elé rakták. Addig ettek, míg csak jól nem laktak,
aztán elvitték az ételeket, és óbort hoztak, a pohár körbejárt.
Mikor eleget ettek-ittak, és a lakoma véget ért, megint leültek
és csevegtek, elszórakoztak, késő éjszakáig. Eljött az
éjszakai nyugalom és alvás ideje. A rablóvezér fölkelt, és
lement az udvarba, mondva, hogy lefekvés előtt még betakarja az
állatait; de igazában az embereivel akart még beszélni. Odalépett
hát az első tömlőhöz és fojtott hangon ezt mondta: "Ha az
ablakból kavicsot dobok rátok, messétek széjjel a tőrötökkel a
tömlőt, és gyertek hozzám!" Ugyanígy beszélt a másodikhoz
meg a harmadikhoz, amíg az utolsóhoz nem ért.
Ali Baba
másnap reggel fürdőbe akart menni, megbízta hát Mardzsánát,
hogy készítse el a szükséges fürdőlepedőket. Azt is meghagyta
neki, hogy adja át a holmit Abdallahnak, és készítsen húslevest,
amit a fürdő után akart elfogyasztani. Aztán még a lelkére
kötötte, hogy tisztelettel bánjon a vendéggel, a legfinomabb
takarókkal ágyazzon neki, ahogy a rangjához illik; ő maga
szolgálja ki, és legyen gondja rá, hogy minden úgy történjék
körülötte, ahogy azt a vendéglátás szabályai előírják.
"Hallom és engedelmeskedem!" - felelte a lány. Ali Baba
pedig felkereste a fekvőhelyét, és nyugovóra tért.
Lássuk
most, mit csinált a rablóvezér, miközben azt gondolhatjuk: "De
Alláhnál van a segítség!"
Miután
tehát beszélt cimboráival és bűntársaival, és előkészítette
a támadást, felment Mardzsánához, és megkérdezte tőle, hol
fekhetik le aludni. Mardzsána gyertyát vett elő, és bevezette egy
legpompásabb szőnyegekkel borított szobába, ahol megvolt minden,
ami szőnyegben, takaróban és egyéb holmiban az éjszakai
nyugodalomhoz szükséges. Jó éjszakát kívánt a vendégnek,
aztán megint bement a konyhába, hogy gazdája parancsait
teljesítse. Összerakta a lepedőket meg ami még a fürdőhöz
kellett, és átadta Abdallahnak. Aztán előkészítette a húst a
leveshez, és tüzet gyújtott az üst alá. Eközben a lámpa lángja
mindig kisebb és kisebb lett, mert fogyóban volt benne az olaj, és
egyszerre csak egészen kialudt. A lány elővette az olajos korsót,
de látta, hogy üres. Mivel a gyertyák is a végüket járták, nem
tudta, mitévő legyen, mert még világosságra volt szüksége,
hogy egészen megfőzhesse a húslevest. Abdallah látta, milyen
bajban van, azt mondta neki: "Sohase búsulj, és ne aggódj,
hiszen van még olaj a házban, méghozzá sok; elfelejtetted talán
az idegen kereskedő tömlőit, melyek olajjal megtöltve állnak a
ház udvarán? Eredj le, végy belőle, amennyit akarsz, holnap
reggel megfizetjük neki az olaj árát."
Peti
Mikor a
leány ezt meghallotta, megörült a jó tanácsnak, a jó ötletet
megdicsérte, és köszönetet mondott érte, lement a korsóval, és
odalépett a tömlőkhöz. Közben a rablók már szörnyen
türelmetlenkedtek, hogy olyan hosszú időre voltak ebbe a szűk
börtönbe összezsugorítva, agyonszorítva, kerékbe törve,
megnyomorítva; már nehezen tűrték ezt az állapotot, és
rabságukat nem tudták tovább elviselni. Amikor Mardzsána lépteit
meghallották, azt hitték, a vezérük jön; és így érte el őket
a sors nyíllövése, és így sújtott rájuk Alláh rendelése.
Kiszólt az egyik rabló: "Itt az idő, jöhetünk?"
Mardzsána,
amint a tömlő belsejéből emberi hangot hallott, halálra rémült;
csak úgy remegett félelmében, és szívét nagy ijedelem szállotta
meg. Más talán el is ájult volna rémületében, vagy hangosan
elsikoltotta volna magát, de a leánynak bátor volt a szíve, és
gyors az észjárása, rögtön átlátta az egész helyzetet, és
abban a pillanatban már tudta, hogy a rablók vannak itt. Egy percig
sem habozott, tüstént határozott, mert tudta, hogy ha megmoccan
vagy kiabál, ez annyi, mint a biztos halál, a magáé, gazdájáé
és minden háznépé. Ezért nem kiáltott és nem mozdult, hanem
mindjárt hozzálátott, hogy a ravasz tervét, amit kigondolt,
végrehajtsa. Halk hangon felelt az első rablónak: "Még nem,
de nemsokára." Azután a második tömlőhöz ment, és amikor
a rabló ugyanazt kérdezte tőle, mint az első, ő is ugyanazt
felelte neki. Így járta végig mind a tömlőket, türelemre intve
az embereket, amíg a sorban utolsó olajostömlőkhöz nem jutott.
Ezekből nem hallatszott nesz, észrevette hát, hogy nincs bennük
ember, megrázta őket, és mikor megbizonyosodott, hogy olajjal
vannak teli, fölnyitotta az egyiket, korsajával annyit mert belőle,
amennyire szüksége volt, visszament a konyhába, és meggyújtotta
a lámpát. Aztán elővett egy nagy rézüstöt, lement vele az
udvarba, és megtöltötte olajjal, tűzre tette, sok fával jó
tüzet szított alatta, míg az olaj fel nem forrt. Amikor
tüzes-forró lett az olaj, lement megint az üsttel, és korsójával
olajat öntött minden tömlő nyílásába. Amint a forrásban levő
olaj a rablók fejére csurgott, menten megölte őket, és az utolsó
emberig mind halálát lelte. Mikor Mardzsána meggyőződött arról,
hogy egy se maradt életben, visszament a konyhába, befejezte a
húsleves-főzést, eloltotta a tüzet meg a lámpát, és várta,
mit csinál most már a rablóvezér. Amikor a rablóvezér a számára
elkészített szobába belépett, bereteszelte az ajtót, eloltotta a
gyertyát, és lepihent az ágyra, mintha aludnék, de csak az időt
és alkalmat várta, hogy a háznép ellen kifőzött gonosz tettét
végrehajtsa. Kis idő után már úgy gondolta, hogy lehunyódott
minden szem, és nem mozdul a házban semmi, egész csöndesen
fölkelt és széjjelnézett. És mert világot se látott, hangot se
hallott, azt hitte, hogy a háziak mind alusznak. Kavicsokat szedett
elő, és az udvarba dobálta, ahogy a cimboráival megbeszélte.
Kicsit felhagyott vele, és várta, hogy emberei előbújjanak. De
amikor csak csöndben maradtak, és se hang, se mozgás nem
hallatszott a tömlők felől, elcsodálkozott és tovább dobálta
az ablakból a kavicsokat. Pontosan célzott, hogy a tömlőkre
essenek. De az emberek még mindig csöndben voltak, és egyikük se
moccant. Erre már gyanút fogott. De még harmadszor is dobált
kavicsot, és megint hiába várta, hogy a rablók előjöjjenek.
Most egészen kétségbeesett, és szívébe rémület lopózott;
lement, meg akarta tudni, mi történt velük, és miért hallgatnak
olyan mélyen. Mindjárt az első tömlőnél rossz bűz és égett
olaj szaga csapta meg az orrát. Majd az eszét vesztette, és
nőttön-nőtt a borzadálya, ijedelme. Rázta, rázta a tömlőket,
beléjük nézett: most aztán látta, hogy vége az embereinek.
Amikor pedig még azt is felfedezte, hogy az olajat a tömlőkből
vették el, már tudta, hogyan pusztultak el, és ki hozta rájuk a
halált. Vad fájdalom fogta el, keservesen siratta társai vesztét.
De attól is félt, hogy őt is elcsíphetik, és ezért eltökélte,
hogy nyomban menekül, még mielőtt elzárnák az útját.
Kinyitotta a kertajtót, átmászott a falon, leugrott az utcára és
elszaladt; tudta, menekvést csak úgy lelhet, ha minél gyorsabban
elszelelhet. Szíve tele volt bánattal, búval, jajjal, borúval,
sóhajjal. Mardzsána pedig közben folyton figyelte őt
rejtekhelyéről, és amikor már bizonyos volt benne, hogy elhagyta
a házat és elmenekült, lement, becsukta a kertajtót, amelyet a
rabló nyitva hagyott, és visszament helyére.
Doró
Térjünk
most vissza Ali Babához. Amikor Alláh parancsára rávirradt az
éjszakára bíbor hajnal fénysugára, a szunnyadás fátyla
szeméről lefoszlott, édes álmainak sora szertefoszlott. Felvette
ruháit és kilépett a házból, hogy a fürdőbe menjen,
rabszolgája, Abdallah pedig mögötte ment a fürdőholmival és a
lepedőkkel, amikre szüksége volt. Elért a fürdőházba,
tisztálkodott, pihent, vidáman, jókedvvel, és sejtelme sem volt
róla, hogy mi történt az éjjel az ő házában, és micsoda
veszedelemtől óvta meg Alláh. Amikor mindennel elkészült,
átöltözködött és hazament.
Amint az
udvarba ért, a tömlőket még a régi helyükön látta. Nagyon
elcsodálkozott, és megkérdezte Mardzsánát: "Mi van az
idegen kalmárral, hogy ilyen későn megy a bazárba?" - "Uram
- felelte Mardzsána -, Alláh hosszú életre szánt téged, és
szép, boldog sorsot mért ki néked. Mert nagy veszélyből
menekültél meg ma éjszaka, és Alláh tiszta szíved kedvéért
megőrzött a pusztulástól és a csúfos haláltól, téged meg a
tieidet. Azok pedig, akik neked vermet ástak, maguk estek bele,
Alláh szent akaratából. Megbüntette őket gonosz szándékukért,
mert romlás és pusztulás követi a gazságot. Úgy hagytam
mindent, ahogyan volt, hogy te saját szemeiddel lásd, mire készült
a hazug kereskedő, és hogy megismerd az aljasságát és
szolgálódnak, Mardzsánának ügyességét. Gyere ide és nézd, mi
van ezeknek a tömlőknek a belsejében!"
Ali Baba
odalépett, és amint a legközelebb álló tömlőben egy embert
látott meg, tőrrel a kezében, az orcája elhalványult, ijedtében
majd elájult, és rémülten hátrált. De a leány így szólt
hozzá: "Ne félj, hiszen ez az ember már halott!" Ali
Baba még ijedten és mozdulatlanul állt jó ideig, hol Mardzsánára
pillantott, hol a tömlőkre, iszonyodva, elszörnyedve; mert nem
tudta, hogy mindez mit jelentsen. De azután felkiáltott: "Hamar
mondd el, hogy értsem, amit látok, de ne szaporítsd a szót! Mert
ettől a látványtól rettentő borzadály fog el!" A leány
ezt felelte: "Várj egy pillanatig, és ne beszélj olyan
hangosan, hogy a szomszédok meg ne tudják azt, aminek titokban kell
maradni. Nyugodj meg, menj be a csarnokba, ülj karosszékedbe, hogy
jól kipihenhesd magadat; én beviszem neked a húslevest, amit neked
készítettem, és ha azt megittad, majd lecsillapodik szíved
rémülete."
Pánti
Bement a
konyhába, hozta a levest, és gazdája elé tette. Mardzsána ezután
így kezdte beszédét: "Tegnap megparancsoltad, hogy készítsem
el a fürdőholmidat, és főzzek neked húslevest. Amikor ezekkel a
dolgokkal foglalkoztam, amiket meghagytál, kialudt a lámpám, mert
nem volt benne olaj. Elővettem az olajos korsót, de láttam, hogy
üres. Most nem tudtam, mihez kezdjek, de erre Abdallah azt mondta
nekem: »Sose búsulj! Van olaj a házban, bőviben; eredj csak le,
és végy annyit, amennyi kell, annak a kalmárnak a tömlőiből,
aki nálunk éjszakázik. Holnap kifizetjük neki az árát.«
Tetszett nekem a tanácsa, és lementem a korsóval. De amikor a
tömlők közelébe értem, hangot hallottam belülről, hogy: »Itt
az idő? Kijöjjek?« Ebből megtudtam, hogy a te életedre törnek.
És félelem meg remegés nélkül azt feleltem neki: »Még nem, de
nemsokára!« Aztán végigjártam mind a tömlőket, és
fölfedeztem, hogy minden tömlőben egy-egy ember van, és mindegyik
ugyanazzal a kérdéssel vagy hasonló szavakkal szólalt meg. Én
mindig egyformán feleltem, amíg végre a két utolsó tömlőhöz
nem jutottam; azokban csakugyan olaj volt. Megtöltöttem hát a
korsómat belőlük, meggyújtottam a lámpát, elővettem a nagy
üstöt, megtöltöttem olajjal, tűzre tettem, míg csak az olaj fel
nem forrt. Akkor mindegyik tömlő nyílásába öntöttem belőle,
amíg a rablókat mind halálra nem forráztam, ahogyan most látod
őket. A lámpát aztán kioltottam és várakoztam, hogy a
gazfickót, a csaló, hamis, hazug kereskedőt meglessem. Láttam is
hamarosan, hogy kavicsokat dobál ki az ablakon, hogy fölkeltse
embereit; ezt többször is megismételte. De amikor csak nem jöttek
elő, és ő feladta a reményt, hogy így mutatkozni fognak, lement
megnézni, miért késnek, akkor meglátta, hogy mind, az utolsó
emberig, meghaltak. Most megijedt, hogy őt is elcsíphetik és
megölhetik; ezért átmászott a kert falán, onnan leugrott az
utcára, és sebbel-lobbal elszaladt. De én nem akartalak
felkelteni, mert féltem, hogy a háznép lármát csap. Ezért
megvártam, hogy hazatérj, és elmondjam neked az egész történetet.
Hát most beszámoltam arról, amit ezekkel az árulókkal átéltem
- de Alláh jobban tudja. És most elmondok még valamit, ami
nemrégiben történt, de amit eltitkoltam előtted. Éspedig: mikor
rövid idővel ezelőtt a bazárból hazatértem, a kapunkon fehér
jelet vettem észre. Láttára meghökkentem, és gyanút fogtam,
mert rájöttem, hogy az ellenségtől származik, aki rosszat forral
ellenünk. Hogy félrevezessem, a szomszéd kapukra is szakasztott
ilyen jeleket mázoltam. Pár nap múlva azt láttam, hogy piros
jelet tettek a kapunkra; ezért szomszédaink kapuira is egészen
olyan jeleket csináltam piros festékkel. Semmi kétség, hogy azok,
akik ezeket a jeleket festették, ugyanezek a rablók voltak, akiket
a hegyek közt is láttál. Mivel most már tudják az utat
lakásunkhoz, nem lesz nyugságunk, nem lesz biztonságunk, amíg
csak egy is marad belőlük a föld színén. Azért legyünk résen,
a megszökött ember bosszúja bajt okozhat; mert bizonyos, hogy az
életünkre akar törni. Vigyázzunk hát nagyon, és én leszek az
első, aki mindig éberen lesben állok."
Adél
Ali Baba
végighallgatta rabnőjének, Mardzsánának beszédét, és
végtelenül elámult. Így szólt a leányhoz: "Megmenekültem
bajtól, vésztől, és megszabadultam a rettegéstől, kegyéből a
Mindenhatónak, ki forrása minden szépnek-jónak, és hála a te
megfontolt, okos fejednek és találékony, jó eszednek." És
köszönetet mondott neki, hogy ilyen bölcsen és bátran
cselekedett, hogy kitűnően meggondolt és helyesen kitervelt
mindent, és hozzátette: "Mától fogva szabad vagy és többé
nem rabszolga, Alláh színe előtt. Ami jót velünk tettél, sohase
felejtem el, és csupa jóval fizetem majd vissza. Úgy van, ahogy
mondod; azok az emberek kétségkívül az erdei rablók voltak.
Magasztaltassék Alláh, hogy megszabadultunk tőlük! De most el
kell temetni őket, az esetet pedig tartsuk mélységes titokban."
Aztán előhívta rabszolgáját, Abdallaht, megparancsolta neki,
hogy hozzon két ásót. Hosszú árkot ástak a kertben,
odavonszolták egymás után a rablók holttestét, befedték
földdel, még nyomuk se maradt. Az öszvéreket eladták más-más
időben, és ugyanígy eladták a tömlőket is.
Ez történt
tehát a rablókkal. Lássuk most, mit csinált a vezérük. Amint
Ali Baba házából kiszökött, az erdőbe menekült, és
nyomorúságos állapotban lépte át a kincsesbarlang küszöbét;
sírva fakadt magányos elhagyatottságában. Leült és fájlalta
keservesen, hogy csak csalódás érte, egyéb semmi sem, és
balszerencse lebeg felette, önmaga ellen fordul minden tette.
Vágyódott az emberei után, bizony még a halált is kívánta: és
így siránkozott: "Ó, jaj, lovagok, jó vitézek, rablásra,
harcra mindig készek, kik nagyok voltatok az ütközetben, bátor
lelketek rettenthetetlen! Bár úgy lett volna, hogy véres tusában
ér a halál, és a dicső vég a harc mezején talál! De ó, jaj,
szégyenteljes halált haltatok. És én, nyomorult, én vagyok oka,
hogy elpusztultak, akikért az életemet is odaadtam volna. Ó, lett
volna kelyhemben gyilkos méreg, megittam volna, mielőtt ily gyászos
sorsot megérek! És mégis, a mindenható és dicsőséges Alláh
azért hagyott életben, hogy a bosszút végrehajtsam, s ne maradjon
szégyen rajtam. Igen, irgalmatlan bosszút állok ellenségemen;
keserves szenvedést, hatalmas fájdalmat hozok rá. Megbüntetem
azért, amit tett, ha egymagamban vagyok is. Amit sok ember
segítségével el nem értem, most Alláh segítségével, magam
fogom véghezvinni!"
Nehéz volt
a szíve egész éjjel, és a lelke a bús gondolatok tengerén
kalandozott szerteszéjjel, mert folyvást azon töprengett, mi módon
érhetné el a célját, és elhessegette szeméről az édes álmot.
Reggelre kelve még a finom étel se kellett neki, és csak egy
dologra tette föl a lelkét: hogy olyan furfangot eszeljen ki,
amitől remélhette, hogy céljához vezeti, és vágyát teljesíti.
Mikor
egészen kivilágosodott, kereskedőruhájába öltözött, lement a
városba, szobát bérelt az egyik nagy fogadóban meg egy
üzlethelyiséget a kalmárok bazárjában. A kincsesbarlangból
szép, értékes portékákat hordott oda, egy-egy darabot Indiából,
azután posztót Szíriából, remek, ritka szép brokátot,
díszöltönyt, milyet szem sose látott, arannyal átszőtt drága
kelmét, ruháknak finom vásznát, selymét, ékszert és
drágaköveket, mindent, mit összeszedhetett: más emberek
tulajdonát és elharácsolt vagyonát, mindenfélét, mit
messze-távol zsákmányolt idegen országból, és a barlangban
halmozott fel. Azután beült a boltjába, vett és eladott
mindenféle árut, üzleteket kötött; de az árakat olcsóra
szabta, amennyiért kérték, annyiért adta; kereste mindenkinek
kedvét, úgy szólt velük, ahogy szerették. Így népszerűvé
lett egy csapásra, és emlegették egyre-másra, híre az országban
elterjedt messze, és mindenki ismerte, felkereste; boltjába a
nagyok csak úgy tódultak, a kicsik csoportostul nyomultak, ő pedig
mindnek udvariasan ment elébe, nyájas mosolytól ragyogott a képe,
barátságos, előzékeny és finom modorban beszélt. Mindenkihez
volt jó szava és nyájas, kedves válasza, úgyhogy mindenki
megszerette. Pedig mindezt csak úgy tettette, nem egyezett a
természetével, mert lelkében nyers volt és goromba, durva, vad,
kemény és otromba, nem is volt gondja soha másra, mint rablásra
és vérontásra. De szükség törvényt bont, ez kényszerítette,
hogy így viselkedjék.
Bogdán
A
mindenható és dicsőséges Úr, hogy tervét végrehajtsa, és amit
az emberekről elvégzett, valóra váltsa, úgy rendelkezett, hogy
ennek a csaló gazembernek az üzlete éppen Ali Baba fia, Mohammed
boltjával átellenben volt. Szomszédhoz illően összeismerkedtek
és összebarátkoztak. De egyik sem tudta a másikról, hogy
kicsoda, honnan való. Mégis hajlandóságot és szeretetet éreztek
egymás iránt, sokat üldögéltek együtt, és egyik se tudott már
a szomszédja nélkül meglenni.
Egy napon
az történt, hogy Ali Baba eljött a fiát meglátogatni, meg a
kalmárok bazárjában körülnézni. Amint a rablóvezér
megpillantotta, nyomban fölismerte, és bizonyos volt benne, hogy ez
az ellenség, akit keres; szörnyen megörült, és ujjongott arra a
gondolatra, hogy hamarosan teljesül a vágya, eléri célját,
bosszút állhat. De elrejtette ezt a gondolatát, és egy arcizma se
mozdult. Amikor Ali Baba megint elment, kérdezősködött róla a
fiánál, úgy tett, mintha nem ismerné. Mohammed így felelt: "Ez
az én apám." Mikor a rabló ezt megtudta, még sűrűbben jött
át Mohammed üzletébe, még nagyobb tiszteletben részesítette, és
még több becsülést fejezett ki minden tette, nem mutatott mást,
mint igaz barátságot és nagy szívbéli hajlandóságot. Aztán
meg is hívta asztalához, hogy ételüket együtt elköltsék,
nyájas beszéd közt az estét eltöltsék; nem hagyta ki semmi
lakomából, megajándékozta sok minden széppel, drágasággal,
becses értékkel. Ezt mind csak azért tette, hogy az elméjében
forralt gonosz tervet véghezvihesse, és a szándékában levő
aljas gazságot elkövethesse. Amikor Mohammed ezt a nagy
előzékenységet tapasztalta, és szomszédja udvarias modorát és
nagy baráti érzését látta, szívében szintén rendkívül erős
hajlandóság és szeretet támadt iránta, éppen mert a legtisztább
szándékot és legőszintébb érzést sejtette benne. Már nem
tudott meglenni nélküle egy pillanatra sem. El is beszélte
apjának, milyen szíves hozzá az idegen kalmár, és milyen őszinte
barátsággal vonzódik hozzá, meg azt is, hogy gazdag, nemes és
bőkezű ember, és az elsők közé tartozik a kereskedők sorában;
egekig feldicsérte, és azt is megemlítette, hogy őt, Mohammedet,
minduntalan finom lakomákhoz hívja, és értékes drágaságokkal
ajándékozza meg. Apja így szólt hozzá: "Úgy illik, fiam,
hogy viszonozd ezt a barátságos viselkedését, lakomát rendezzél
a számára és meghívd; legjobb lesz pénteken. Mikor majd aznap a
pénteki imáról jöttök délfelé, és házunk előtt elhaladtok,
kérd meg, hogy lépjen be. Én addigra mindent előkészítek, ahogy
egy szívesen látott vendégnek illik és való."
Zsombi
A következő
pénteken a rablóvezér Mohammeddel együtt ment a mecsetbe.
Elvégezték a közös imádságot, aztán együtt távoztak, hogy a
városban szórakozzanak. Séta közben Ali Baba utcájába is
bekerültek, és amikor a ház előtt álltak, Mohammed kérte
társát, lépjen be, és egyék náluk. "Látod, ez a mi
házunk" - mondta neki. De a rabló mindenféle kifogásokkal ki
akart bújni a meghívás alól. Mohammed addig unszolta és
kérlelte, amíg bele nem egyezett, és így szólt: "Engedek a
kívánságodnak, és bemegyek hozzátok, a barátságunk kedvéért,
és azért is, hogy ne sértselek meg. De csak egy feltétellel: ami
az asztalra kerül, abban só ne legyen; mert én nagyon irtózom
tőle, és se enni, se szagolni nem bírom." - "Hisz ez
nagyon egyszerű - felelte Mohammed -, majd csak sótlan ételeket
adunk eléd."
A rabló
lelkében igen megörült, mert hisz az volt szívének vágya, hogy
a házba bejuthasson, minden eddig kieszelt ravaszsága csak arra
való volt, hogy ezt a célt elérje, és ezt a szándékot valóra
váltsa.
Most hát
biztosra vette, hogy kitöltheti bosszúját, és így szólt
magában: "Alláh a kezembe adta őket, ez már bizonyos és
kétségtelen!"
Belépett a
küszöbön, és bement a házba. Ali Baba szívélyesen fogadta és
a legnagyobb udvariassággal és tisztelettel köszöntötte. A
csarnokban a díszhelyre ültette, abban a hiszemben, hogy előkelő
kereskedő, mert nem is sejtette, hogy ez meg az olajos ember egy és
ugyanaz a személy, annyira megváltoztatta a rabló a külsejét.
Ali Babának eszébe se jutott, hogy a farkast a bárányok közé és
az oroszlánt a nyáj közé eresztette, leült, csevegett vele és
szórakoztatta. Fia, Mohammed pedig Mardzsánához ment, és
meghagyta neki, hogy sót ne tegyen az ételekbe, mert a vendégnek
azt nem szabad enni. Mardzsána előbb mérgelődött, mert már
elkészítette az ételeket, és most újból másokat főzhetett, de
aztán furcsállni kezdte a dolgot, gyanúsnak találta, és ezért
szerette volna megnézni azt az embert, aki hozzá sem nyúl sós
ételhez, ellentétben mindenki mással: mert ez csakugyan olyasmi
volt, amit sose látott, hallott. Amint az ételek elkészültek, és
az estebéd ideje elérkezett, Abdallahhal együtt bevitte az
asztalt, és az urak elé tette. Eközben tekintete az idegen
kereskedőre esett; azonnal megismerte, mert éles szeme és kitűnő
esze volt. Biztos volt benne, hogy ez a rablóvezér, kétségtelenül
és feltétlenül. Aztán még jobban szemügyre vette, és köpenye
alatt tőr markolatát pillantotta meg. "Most már értem -
gondolta -, miért húzódott ez az elvetemült, hogy sót egyen a
gazdámmal! Meg akarja ölni az uramat, de azt mégis aljasnak
találja, hogy úgy tegye meg, hogy sót evett vele. Ámde a
magasztos Alláh segítségével nem fogja a célját elérni, és
nem fogja tettét véghezvinni!" Ezzel munkához látott, míg
Abdallah felszolgált.
Ági
Ali Baba a
legnagyobb tiszteletben részesítette a vendégét, és folyton
barátságosan kínálgatta. Amikor jóllaktak, lerakták az
ételeket, és bort hoztak meg csemegét, édességet, gyümölcsöt
és édes süteményeket. Eszegették az édességeket meg a
gyümölcsöt, aztán körbejárt a kehely. A gazember azonban mindig
vendéglátóit kínálta borral, maga pedig tartózkodott az
ivástól; azt akarta elérni, hogy azok ketten lerészegedjenek, ő
pedig éber, józan és tisztafejű maradjon, hogy valóra válthassa
tervét. Azt gondolta ki, hogy amikor amazok ittasságukban
elszundítanak, leszúrja mindkettőt a tőrével, aztán a kertajtón
át menekül, ahogy már előbb tette. Amint hárman nagy vidáman
üldögéltek, egyszerre csak hirtelen belépett Mardzsána és
Abdallah. Mardzsána áttört, egyiptomi munkájú inget vett fel,
hozzá királyi brokátból való kabátkát és csupa pompás
ruhadarabot; derekát mindenféle drágakövekkel kirakott aranyöv
díszítette. Termete karcsú volt, szépen kidomborodó csípője.
Fején gyöngyös háló, nyaka körül pedig smaragdból, jáspisból
és korallból készült lánc; alatta úgy emelkedett keblének
halma, mint két gránátalma. Ragyogott rajta minden ékszere,
díszes ruhája; üde virághoz hasonló a bája, amint szirmait a
tavasz nyitja széjjel, oly csillogó volt, mint teliholdfényes
éjjel. De Abdallah is pazar köntöst viselt, kezében tamburin
volt, és azt verte, a lány pedig táncot járt, mint a legművészibb
táncosnő. Amikor Ali Baba meglátta, megörült és mosolyogva
szólt hozzá: "Szívből köszöntlek, kedves leányka, bájos
szolgálóm, épp vártunk szép táncra. Nagyon helyesen
cselekedtél, most pedig tetézd az örömet, mely ma rászállt a
házra, hogy víg kedvünket megkoronázza!" És ezekkel a
szavakkal fordult a rablóvezérhez: "Ennek a lánynak nincs
párja; jártas minden dologban és hűséges a szolgálatban, tud
mindent, ami a finom műveltséghez tartozik. Szép is, kiváló
tulajdonságai vannak, tiszta fejű, körültekintő és gyors eszű,
valóban manapság ritkítja párját. Velem nagy jót tett, és
jobban szeretem, mintha a saját lányom volna. Nézd csak, nemes
uram, orcájának báját, karcsú növését, gyönyörű táncát,
kecses ingását-hajladozását, ugye, hogy nem találni mását?"
De a
rablóvezér ügyet se vetett beszédére, forrt benne a düh és
méreg, hogy a leány és Abdallah belépése megzavarta a háziak
ellen forralt gonosz tervét és a jól kifőzött aljas árulását.
Mardzsána eltáncolt még egy szép táncot gyakorlott, szép
mozdulatokkal, mind gyorsabban és gyorsabban forgott, tőrt húzott
elő övéből, és tánc közben játszott vele, ahogy a beduin
lányok szokták; közben a pengét majd a maga mellének, majd Ali
Babának szegezte, majd Mohammed melléhez közelítette, majd a
rabló vezér mellét érintette vele. Aztán kivette a tamburint
Abdallah kezéből, és Ali Baba elé tartotta, jelezve, hogy
adományt kér; Ali Baba bele is vetett egy dinárt. Most tovább
ment Ali Baba fiához, Mohammedhez, ez is odadobta a dinárt. Végül
a rablóvezérhez lépett, egyik kezében a tamburinnal. Az adni
akart neki valamit, és ezért a zsebébe nyúlt. De amíg a pénz
után kotorászott, Mardzsána hirtelen beledöfte tőrét a mellébe.
Felnyögött, aztán elszállt belőle a lélek, és alighogy
kiserkedt a vére, Alláh leküldte a poklok tüzére.
Kati
Ali Baba és
a fia, amint meglátták, hogy mit tett, nyomban felugrottak,
irtózattól dermedten, és rákiáltottak: "Te aljas nőszemély,
te fattyú, te szajha, te senki lánya, miért követted el ezt a
szörnyű árulást? Mi vitt rá, hogy ily borzalmas tettet kövess
el? Romlásba döntöttél bennünket, nincs menekvés előle, te
vagy az oka, ha elpusztulunk és életünket vesztjük. De először
téged érjen a büntetés, te elvetemült, és ha a bíró kezeiből
ki is menekülsz, a mi kezünkből ki nem menekülhetsz!"
A lány
bátran felelte: "Nyugodjatok meg! Csillapuljon izgalmatok! Ha
így jutalmazzátok meg azt, aki az életét is odaadja értetek,
akkor már senki se mer majd jótettet elkövetni. Ne ítéljetek
elhamarkodva, hogy később ne legyen megbánni valótok! Előbb
hallgassátok meg szavaimat, aztán határozzatok rólam tetszéstek
szerint! Ez az ember nem kereskedő, ahogy állítja, és ahogy ti
hiszitek. Ó, nem: ez az erdei rablóvezér, aki a minap
olajkereskedőnek adta ki magát, és azt a sok rablót tömlőkbe
rejtve, a házatokba hozta, hogy megöljenek és elpusztítsanak.
Amikor én annak idején meghiúsítottam a cselét, úgyhogy füstbe
ment a reménysége és kívánsága, sietve kereket oldott, és
szökött, amilyen gyorsan csak lehetett. De ez az eset nem óvta és
nem ijesztette el gyalázatos szándékától. Hogy vágyát
teljesítse, szándékát kielégítse, boltot nyitott a kalmárok
bazárjában, és pompás, becses portékával töltötte meg. Ekkor
titkon, furfangos ésszel, rejtett, csalárd mesterkedéssel és
ravasz csellel annyit ért el, hogy rászedte és becsapta uramat,
Mohammedet azzal, hogy hamis szeretetet és hazug barátságot
mutatott irányában. Addig járt utána hamisságaival, míg elérte,
hogy bejuthatott házatokba és asztalotokhoz ülhetett. Most már
csak arra várt, hogy az alkalmat felhasználja, gaztettét
végrehajtsa, a legszörnyűbb halált hozza rátok, és még a
nyomotokat is kiirtsa: bízott fegyvere élében és karja erejében.
Nincs másutt erő és nincs hatalom, csak a felséges és magasztos
Alláh kezében! Magasztaltassék Alláh, amiért gyors véget és
romlást hozott rá kezem által!" Ekkor szétnyitotta a vezér
köpenyét, és megmutatta kettejüknek a ruhái alá rejtett tőrt.
Amint a lány válaszát meghallották, és szavainak értelmét
felfogták, és amint aztán a hamis, hazug kalmárnak az arcát
jobban megnézték, ők is ráismertek, és megbizonyosodtak, hogy ez
volt az olajkereskedő. A tőrt megpillantva pedig tisztán látták,
hogy Alláh halálos veszélytől és keserves halál küszöbéről
rántotta őket vissza szolgálójuk, Mardzsána keze által.
Belátták szavai igazát, és szívének, cselekvésének bátorsága
lelküket csodás fénnyel hatotta át. Nem győztek hálálkodni
néki, okos fejét és gyors tettét dicsérni. Ali Baba ezt mondta
neki: "Amikor téged nemrég felszabadítottalak, még ennél
többet is ígértem. Most itt az ideje, hogy szavamat álljam, és
amit ígértem, meg is csináljam. Megmondom hát, az járt eszemben,
hogy visszafizetem jótéteményeidet, és hogy derék tettedért
megjutalmazlak, mégpedig azzal, hogy Mohammed fiamhoz hozzáadlak.
Mit szóltok hozzá ti ketten?" Mohammed erre így felelt:
"Hallom és engedelmeskedem mindenben, ahogy te határozol és
rendelkezel, és nem ellenkezem semmiben, amit nekem adsz vagy tőlem
elveszel, még ha olyasmi is az, ami bántana vagy nyugtalanítana.
De ha arról van szó, hogy Mardzsánával lépjek házasságra, ez
életem célja és legnagyobb vágya."
Huni
Már régen
szerelmes volt a leányba; érte égett forró szenvedélye, szép és
bájos volt a leány személye, fényes, tökéletes kellem, hozzá
kiváló ész és szellem, minden tulajdonsága dicséretes,
származása meg előkelő, nemes.
Most
hozzáláttak, hogy a rablóvezért eltemessék; a kertben széles
gödröt ástak és bekaparták, hadd feküdjék azok közt, társai,
az elvetemült gazok közt. És Alláh egy teremtménye se tudott meg
semmit erről a különös esetről, erről a csodálatos
történetről.
Lássuk
csak, mi történt az álkereskedő üzletével. Mivel olyan hosszú
ideig távol maradt, semmi hír nem jött tőle, és senki sem
hallott felőle, az államkincstár rátette kezét minden
tulajdonára: áruira és egyéb értékeire.
Ali Baba az
övéivel megint nyugalmat és békét lelt, és élete biztonságban,
boldogságban telt, körülötte minden megnyugodott, a lét csupa
örömet hozott, minden rossz messze távozott. Mohammed feleségül
vette Mardzsánát, a volt rableányt. Ali Baba házasságlevelet
állíttatott ki számára az igazhivők kádija előtt, átadta neki
az első nászdíjat, és ígéretet tett a másodikra. A lakodalmas
vendégek összegyűltek, kezdődött az örömünnep, az éber, víg
éjek csak úgy tűntek, a pazar lakomák meg nem szűntek, jöttek
énekesek, zenészek, bohócok, mulattatni készek. Végre levették
a menyasszony fátylát, Mohammed magára maradt vele, és
leszakította leánysága virágát. A lakodalom három napig
tartott.
Azután, de
csak egy esztendőre az események után, Ali Baba elhatározta, hogy
megint fölkeresi a kincsesbarlangot. Bátyja halála óta nem járt
ott, annyira félt a rablóktól. Alláh Mardzsána keze által
harmincnyolcat ölt meg, és vezérük követte őket a halálba, és
Ali Baba még mindig abban a hiszemben volt, hogy két ember
megmaradt közülük; hisz a hegyekben megszámolta őket, és
megállapította, hogy negyvenen voltak. Ezért egy egész esztendeig
nem mert odamenni, mert tartott a galádságuktól. De mivel róluk
semmi hír nem szólt, és a rablóknak nyomuk se volt, megnyugodott
és odamerészkedett a kincsesbarlanghoz. Magával vitte a fiát,
hogy megmutassa neki a helyet, és felfedje előtte a titkot, hogyan
lehet a barlangba jutni. Amint a kincsesbarlanghoz közeledtek,
látták, hogy a tüskés bozót annyira elburjánzott a bejárat
előtt, hogy elzárta az utat. Ebből azt következtették, hogy a
kincshez már régóta egy emberi lélek, egy hang, egy szó sem
hatolt be. Biztosra vehették hát, hogy a két utolsó rabló is
elpusztult. Ijedelmük lecsillapult, közelebb mertek lépni, és
tovább nyomultak. Ali Baba elővette a fejszéjét, és utat vágott
a tüskebokrok és gaz között, míg a bejárat szabad nem lett.
Ekkor így szólt: "Szezám, tárulj fel!"
Bea
Azonnal
felnyílt az ajtó, fiával belépett, és megmutogatta neki mind a
kincset és drágaságot, mind a sok csodás ritkaságot, amelyet a
rablók felhalmoztak. Mohammednek a ragyogás és csillogás majd
elvette a szeme világát, és nem győzött bámulni. Bejárták a
kincsesbarlangot, minden csarnokon végigmentek, és kedvükre
legeltették a szemüket az ékszereken és nemesfémeken, és amikor
belefáradtak a sok gyönyörűségbe, hazaindultak, kiválasztották
a kincsesbarlang drágaságai közül, ami leginkább megtetszett
nekik, abból vittek magukkal újra, olyasmit, ami nagybecsű volt,
de nem nehéz súlyra, és vidáman mentek hazafele, így újabb
kincsekkel tele.
És ettől
az időtől fogva eljártak a kincsesbarlangba, és hazahordtak
mindent, amit szemük-szájuk megkívánt. Így éltek gyönyörű,
boldog életet, addig, míg el nem jött hozzájuk az örömök
elcsitítója, a barátság szétbontója, erődök megsemmisítője
és síroknak megtöltője.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése